Ben Affleck dühös

2026.10.19 06:38 A Madár Olvasottság: <100x

0

Az Animals alapötletében benne van egy kurv@ jó film. Gyerekrablás, politikai karrier, erkölcsi dilemmák. Meddig tartanak az elveink, ha személyesen is veszíthetünk valamit? Mennyit ér egy ember élete, ha mellé tesszük a saját gondosan felépített jövőnket? Na, ezekkel el lehetne tölteni két izgalmas órát is, viszont ez a film inkább elvan nélkülük.

Feldob kérdéseket, megvillant konfliktusokat, aztán mielőtt bármelyikbe rendesen belemennénk, már csörög is a telefon. Újabb probléma, újabb ideges beszélgetés, újabb lehetőség arra, hogy Ben Affleck dühösen nézzen. Olyan, mintha a forgatókönyv első változatában minden érdekesebb részhez odaírták volna, hogy „ezt majd kibontjuk”, aztán valaki véletlenül ezt küldte volna forgatásra. A karakterekről tudjuk, mi a foglalkozásuk, milyen a társadalmi helyzetük, és nagyjából ennyi. Megkaptuk a névjegykártyáikat, csak közben jó lenne az emberekkel is találkozni, mert attól, hogy valakiről kiderül egy titok, még nem feltétlenül lesz személyisége. Ahhoz kellene néhány olyan pillanat is, amiben megértem, ki ő, mit félt, és miért pont úgy dönt, ahogy.

Affleck alakítása nálam többnyire kimerül a dühösség különböző hangerőfokozataiban, és a többiek is gyakran ehhez igazodnak. Értem én, hogy mindenki feszült, csak szeretném, ha ebből nézőként nekem is jutna valamennyi, mert az, hogy emberek idegesen beszélnek egymással, önmagában még nem feszültség, különben egy rosszul sikerült társasházi közgyűlés is thriller lenne.

Végig látni, milyen jó lehetne. A politikai képmutatás, az önérdek, a kiszolgáltatottság mind ott van benne, csak egyik sem kap akkora súlyt, hogy igazán kényelmetlen legyen. Megy előre a történet, én pedig várom, hogy végre bevonjon, megdolgoztasson, vagy legalább rendesen megszorongasson. Az Animals végére leginkább azt sajnáltam, hogy megnéztem.