Ezt fújhatjuk...

2026.11.09 10:37 kabel

0

A Halálsíp nem az a fajta rossz film, amin jól lehet szórakozni. Egy közhelyek és jobb horrorfilmek ötletfoszlányaira épülő ingatag maszlag ez, mely ijesztgetni csak arcba ugró rondaságokkal vagy fülsértő hangeffektekkel tud. Karakterei elfelejtettek sorban állni, amikor észt vagy túlélőkészséget osztogattak és története ügyelt arra, hogy kizárólag a zsáner leggagyibb kliséire építkezzen. Veterán horror rajongók nem fognak itt újdonságot találni.

A sztori lényege, hogy ha megfújunk egy azték sípot, meghalunk. Na, nem egyből, kapunk időt, hogy pánikoljunk és lehetetlen megoldásokat keressünk. Végső állomás mintára, a halál mindenkinek egyedi, lényegében jövőbeli énünk jelenik meg, hogy rossz döntéseink miatt lehúzzon a pokolba. Hőseink tipikus amerikai filmes tinik, tehát 21 éves színészek, akik olyan szövegeket mondanak fel, amelyek inkább egy hollywoodi producer elképzeléseit tükrözik arról, hogyan beszélhetnek a fiatalok. Ez az ügyefogyott társaság próbálja feltárni a furcsa síp rejtélyét, miközben egymás után hullanak el a lehető legvéresebb módon. A gond sajnos ott kezdődik, hogy a filmkészítőknek fogalma sem volt arról, hova kéne ennek a történetnek kifutnia, vagy miért érdekes egy misztikus halált hozó hangszer, így a sztori lezárásában látványosan feladták, hogy bármit megmagyarázzanak, és inkább egy kaotikus bugyutaságba vezették a cselekményt.

A film karakterei mind kimagaslóan taszító egyéniségek, dialógusaik alatt a szekunder szégyenérzet kerülgetett. A Loganben ügyeskedő Dafne Keen és a Túlélőjátszmából ismert Sophie Nélisse keretezik románcukkal a történetet, de kapcsolatuk elég ingatag lábakon áll, tekintve, hogy másfél napja ismerik csak egymást, de persze ez elég, hogy életüket áldozzák a másikért. Sajnos ennyivel be kell érnünk, mert mindenki más egyszavas személyiséget kapott csak: a focista, a pomponlány, a díler és a geek.

A történet írói valószínűleg láttak jobb horrorfilmeket és úgy gondolták elég csak egy-egy elemet lenyúlni azokból, majd a turmixgép megoldja a maradékot. Azonban, a forgatókönyvön érezni, hogy nem értették az inspirációk miért működtek vagy hogy lehet horrort nagyképernyőre varázsolni. Minden egyes ijesztés jumpscare kategóriába esik, ahol igénytelenül a néző arcába löknek egy csúnya lényt, ahelyett, hogy jeleneteken keresztül építenék a feszültséget vagy visszafogott ijesztésekkel alapoznák meg az igazán durva pillanatokat. A halálesetek így sokszor komikusnak hatnak. Kapunk egy Valami követ/Mosolyogj jellegű átkot, de érződött, hogy nem tudták, hogy a metaforikus rontás a filmek tematikájának szerves része volt és több jelentéssel is bírt. A síp, mint a túlvilággal való kommunikátor, a Beszélj hozzám! filmből lehet ismerős, csak ott lényegesen jobban át volt gondolva, milyen jelentéssel bír a halállal való játék. Végül, a figurák egymás után egyre rosszabb szituációkba helyezik magukat, hogy halálukat Végső állomás módra tudja tálalni a rendező, és bár ez a legkompetensebb része a filmnek, a jelenetek nem túl meglepőek vagy érdekesek.

Ez a szomorú igazán, mert egy a halált és döntéseink súlyát bemutató földöntúli eszköz egy remek történetmesélési elem lehetne, hisz mi ijesztőbb annál, mint saját sorsunk megmásíthatatlansága? Ez a kozmikus horror azonban teljesen kiaknázatlan marad, a film meg sem próbálta hőseinket saját végzetükkel harcba állítani, pedig nincs ijesztőbb szörny, mint a determinizmus, egy paradoxikus tényező, mely egyszerre alakul tőlünk és alakít minket. Felmerülhetnek olyan kérdések, hogy milyen a kiérdemelt halál vagy mennyire vagyunk felelősek saját végzetünkért. De minek ezen gondolkodni, a film készítőit nyilvánvalóan nem érdekelte ilyesmi.

A Halálsíp egy ötlettelen tucathorror, ami saját inspirációi koppintásába is belebotlik és képtelen színészeit ügyesen kihasználni. Egy tartalom és kreatív energiáktól mentes produkció, mely központi misztikus tárgya eredetét is elfelejti kifejteni, egy potenciális folytatás reményében. Szerintem nem kell esélyt adni ennek a lehetőségnek, ezt a sípot nem kell megfújni.