Mindent a filmről: A visszatérő

A PRODUKCIÓRÓL

A 21 gramm, a Bábel és az Oscar-díjas Birdman rendezőjének ez az első történelmi filmje. A visszatérőben Alejandro González Iñárritu a 19. századi vadnyugat egyik legnagyszerűbb históriáját kelti életre: Hugh Glass emberfölötti küzdelmét az életben maradásért és az igazságért.

Iñárritu szépítés nélkül ábrázolja az 1800-as évek amerikai határvidékének mostoha viszonyait. A kanadai és argentínai forgatás maga is embertelenül nehéz körülmények között zajlott, de a rendező tudatosan vállalt minden nehézséget, hogy őszinte és igaz filmet készíthessen a 19. századi trapperek zord életéről.

Iñárritu legfontosabb munkatársa a Golden Globe-győztes és Oscar-jelölt színész, Leonardo DiCaprio volt, aki lenyűgöző alakításával vállán viszi a filmet. Méltó partnere a BAFTA-győztes Tom Hardy, valamint a mellékszerepekben Domhnall Gleeson és Will Poulter. Iñárritu operatőre ezúttal is az Oscar-díjas Emmanuel “Chivo” Lubezki.

Glass története 1823-ban kezdődik, amikor a férfi prémvadásznak állt. Sok ezren vágtak ekkoriban az érintetlen vadonnak: csábította őket a kaland és a remélt profit. Rengeteg lemondás és veszély várt rájuk, s nem csak a természettel kellett megküzdeniük, hanem az indiánokkal is, akik betolakodónak tekintették a trappereket.

Az ismeretlen föld meghódítása sok névtelen áldozatot követelt, a halálból visszatérő Glass nevét azonban feljegyezték a krónikák. Glass legelőször is azzal vívta ki kortársai bámulatát, hogy megküzdött egy grizzlyvel – és túlélte! De az igazán csodálatra méltó tettek csak azután következtek. A súlyosan megsebesült Glasst ugyanis egyik társa elárulta, és cserben hagyta – ő azonban nekivágott a vadonnak, hogy visszaküzdje magát a civilizációba. Hajtotta a bosszúvágy, és a remény, hogy találkozhat családjával. Így lett belőle visszatérő – az ember, aki megtért a halálból.

„Glass története több kérdést is megfogalmaz – magyarázza Iñárritu – Mi marad belőlünk, ha megfosztanak mindenünktől? Mire vagyunk képesek, ha csak önmagunkra számíthatunk?"

„A visszatérő egy hihetetlen utazás története a 19. századi Amerika ismeretlen tájain – veszi át a szót Leonardo DiCaprio. – Az emberi lélek erejéről szól. Azt kutatja, mi az, amiből erőt meríthetünk, amikor minden összeesküdött ellenünk, hol húzódnak az emberi tűrőképesség végső határai, és hogyan változtat meg bennünket a túlélésért folytatott harc.”

Iñárritu számára a film gyökeres fordulatot jelentett a Birdmanhez képest. Az Oscar-díjakkal elhalmozott alkotás modern korunk neurózisairól szólt, A visszatérő viszont a múltba tekint, és egy nagy ívű történetet mesél el az emberi lélek legmélyebb hajtóerőiről.

„Öt éve álmodom erről a filmről – árulja el Iñárritu. – Epikus háttér előtt játszódó erőteljes, érzelmileg felkavaró mozit képzeltem el, amelyben megjelenik a trapperek élete, és egy olyan férfi, akit a megpróbáltatások lélekben hatalmasra növesztenek. Bár a filmbéli Glass története sok kitalált elemet tartalmaz, igyekeztünk hűek maradni az eredeti eseményekhez. És mi magunk is rengeteg megpróbáltatást vállaltunk, hogy hitelesen tudjuk tolmácsolni ezt a lenyűgöző emberi kalandot.”

„Glass figurája saját halandóságunkkal szembesít – fűzi hozzá Jacqueline West díszlettervező. – És ez hatalmas tudás.”

HUGH GLASS LEGENDÁJA

Hugh Glass története két évszázada tanít arra, hogy a legkétségbeejtőbb körülmények között sem szabad feladni a reményt. Az 1773-ban, Philadelphiában született férfi ifjúkoráról keveset tudunk, állítólag még a kalózkodásba is belekóstolt. Harmincas éveiben vándorolt Nyugatra, és 1823-ban csatlakozott Andrew Henry kapitány expedíciójához, amely a Missouri folyó vidékének felkutatására indult. A mai Lemmon környékén jártak, amikor Glasst megtámadta egy grizzly, és társai, akik azt hitték róla, hogy a végét járja, magára hagyták a vadonban.

Glass nem hagyott hátra feljegyzéseket, kálváriáját visszatérése után újságírók örökítették meg. Azóta számos életrajz és regény született róla, a legutóbbi 2002-ban: Michael Punke tollából „A The Revenant: A Novel of Revenge" (A visszatérő: Egy bosszú története). A könyvre felfigyelt az Anonymous Content három producere: Steve Golin, Keith Redmon és David Kanter, és úgy vélte, érdemes lenne belevágni a megfilmesítésébe.

A forgatókönyv elkészítésére Mark L. Smitht kérték fel, aki azonnal megérezte a sztoriban rejlő óriási lehetőséget. „Ma már elképzelni is nehéz, milyen magányos volt az, akit 1820-ban egyedült hagytak a vadonban – magyarázza Smith. – Nem voltak országutak a közelben, nem volt semmi, amivel segítséget hívhatott volna. Glass vízeséseken kelt át, farkasokkal vívott élethalálharcot, mire valahogy hazavergődött. Ilyen elképesztő kalandokat ritkán látni mozivásznon.”

„Alejandro korábbi munkáit ismerve meglepődtem, hogy érdekli a téma – vallja be a forgatókönyvíró. – De amikor elkezdtünk dolgozni a könyvön, kiderült, mennyire szívügye ez a film. Teli volt energiával, ötletekkel.”

DiCaprio szerint a forgatókönyvön erőteljesen érezhető volt Iñárritu keze nyoma. „Az alaptörténet a puszta túlélésről szólt – magyarázza a színész. – Alejandro azonban olyan részletekkel gazdagította, amitől a sztori megemelkedett.”

Bár Iñárritu és Smith a forgatókönyv kimunkálásakor gazdagon támaszkodott a képzeletére, a kulturális hitelességhez mindvégig ragaszkodott. „Felkutattunk minden létező anyagot az egykori pionírokról – állítja Smith. – A lehető legnagyobb pontossággal akartuk bemutatni ezt a komor világot.”

Iñárritu a forgatás első napján felsorakoztatta a stábot a Bow River partján, ott, ahol a színészeknek nem sokkal később a jeges vízbe kellett gázolniuk egy mozgalmas akciójelenetben. Mindenki egy szál vörös rózsát tartott a kezében, a produkció feketeláb törzshöz tartozó kulturális tanácsadója pedig őseihez fohászkodott, hogy áldják meg a filmet és a benne résztvevőket. Ezután a háromszáz ember csöndben a vízhez lépett, és a beleszórta a virágszirmokat.

A KÉT NAGY ELLENFÉL

Leonardo DiCaprio több évtizedes pályája alatt sokfajta karaktert megformált, de Hugh Glass figurája számára is új kihívást jelentett. A szerep nem csak fizikailag volt iszonyatosan megterhelő, de színészi eszköztárát is csupán korlátozottan használhatta, ugyanis a film nagy részében szavak nélkül kellett játszania.

DiCapriót lenyűgözte Iñárritu elképzelése, hogy eredeti nyerseségében varázsolja vászonra a nyugati határvidék zord életét a telepesek és a cowboyok érkezése előtt. „Nem voltak települések, nem voltak szabályok – magyarázza a színész. – Az Európából és a keleti partról érkezett trappereknek ugyanúgy meg kellett tanulniuk az életben maradás művészetét, mint egy vadállatnak a rengetegben.”

Iñárritu csodálattal figyelte, ahogy DiCaprio szinte eggyé válik Glass-szal. „Leo fantasztikus – áradozik a rendező. – Mindent megfigyel, mindent észrevesz, és zseniálisan kapja el a figura legapróbb részleteit is. Emellett kiváló munkatárs, aki türelemmel viselte a mostoha viszonyokat, a hosszú sminkelések napi gyötrelmét és a rettenetes időjárási körülményeket. Alakításának ereje döbbenetes.”

DiCaprio hasonló lelkesedéssel beszél a rendezőről. „Régi vágású filmes, aki még hisz abban, hogy a mozi értelme: valami újat létrehozni – mondja a színész. – Kívülálló, aki jól ismeri a rendszert, de nem része annak. Azon kevesek egyike, aki nem hagyta, hogy Hollywood bedarálja.”

DiCaprio rengeteg olyan feladatot is magára vállalt, amit máskülönben kaszkadőrök végeznek. A fagyos földbe ásták, a jeges vízben gázolt meztelenül, egyszóval fizikailag is átélte Glass szenvedéseit, hogy a nézőket közelebb hozza a karakterhez.

Miközben Hugh Glass óriássá nő a túléléséért folytatott harcban, ellenfele, John Fitzgeraldot eljut a földi pokolig. Fitzgerald elárulja Glasst, de paradox módon épp ezzel a tettével lobbantja fel benne az élni akarás tüzét. A szerepet Iñárritu Tom Hardyra bízta, akit idáig inkább pozitív szerepekben láthattunk.

„Fitzgerald teli van előítéletekkel – mondja a rendező –, és mindenkiben ellenséget lát. Tom nagyszerűen ragadta meg a figura karakterét.”

„Fitzgerald nagy reményekkel vágott az üzletbe, de a tervei meghiúsultak, és most más módon próbál boldogulni – mondja a figuráról DiCaprio. – Ő is túlélő, csak épp más utat választott, mint Glass: orgyilkos lett.”

„Tom Hardyval már korábban is dolgoztam, szóval tudtam, milyen nagyszerű színész – folytatja DiCaprio. – Nem tipikus rosszfiút alakít, hanem Glass ellenpólusát. A vásznon két egyenrangú karakter jelenik meg, akik a maguk módján egyformán erősek.”

A TRAPPEREK VILÁGA

Amerika történetében rövid, de fontos szakaszt jelentett a prémvadászat, amit egy időben szinte nagyipari szinten űztek az érintetlen nyugati erdőségekbe kirajzó trapperek. A nemes szőrmék eredetileg az indiánoktól származtak, akik a telepesekkel cserélték el őket késekre, különböző fémeszközökre. A 19. század elején azonban Európában olyan hatalmas igény támadt a bolondos szőrmekalapok iránt, amit az egyszerű cserekereskedelem már nem tudott kielégíteni, és a prémvadászat a fejlődő amerikai gazdaság egyik motorja lett.

Az 1820-as évekre a vadászok elérték a Rocky Mountainst, és kereskedők közti konkurenciaharc is egyre jobban kiéleződött. Hugh Glass a Rocky Mountain Fur Companynak dolgozott, amely új vállalkozás volt a területen. Nem épített ki bázisokat a trapperei számára, mindenki maga gondoskodott a szállásáról és az ellátásáról.

A prémvadászok általában éhbérért végezték munkájukat, és bár a vadonban éltek, a természettel való viszonyuk csöppet sem volt harmonikus: egyes fajokat a túlvadászattal a kihalás szélére sodortak, és rendszeresen összetűztek az őslakos indiánokkal.

Ennek a letűnt világnak a hiteles újrateremtéséhez Iñárritu szakértőket hívott segítségül. Ezek egyike volt Clay Landry történész, aki nem csak tanácsokkal látta el a csapatot, de egy kiképzőtábort is a rendelkezésükre bocsátott, ahol megismerkedtek a korabeli használati tárgyakkal és vadászeszközökkel.

„Ez a tábor nem csak gyakorlati szinten készített fel bennünket a forgatásra, hanem spirituálisan is – emlékezik a navahó származású Arthur Redcloud, aki Hikucot, az indián gyógyítót alakítja. – Megtanultunk más szemmel tekinteni a közös múltunkra.”

AZ ARIKARÁK FÖLDJÉN

A visszatérő nagyhatású nyitójelenetében Henry kapitány prémvadász-expedícióját megtámadják a vidék őslakosai, az arikara indiánok. Ez a törzs a valóságban is rendszeresen összetűzött a Rocky Mountain Fur Trading Company prémvadászaival, de Iñárritu az akció elhelyezésével még hangsúlyosabbá akarta tenni jelenlétüket a filmben.

Az arikarák már több száz évvel az európaiak érkezése előtt gazdag kultúrát teremtettek a Missiouri vidékén. 1804-ben Lewis és Clark is találkozott velük, és békés természetűeknek írta le őket. Az 1820-as évekre azonban már állandó harcban álltak a területükre benyomuló a prémvadászokkal és az őket segítő katonasággal. A küzdelemben komoly vérveszteséget szenvedtek, de túlélték a nehéz időszakot, és Dél-Dakotában telepedtek le, ahol még ma is élnek képviselőik.

Iñárritu számára mindennél fontosabb volt, hogy hiteles képet fessen az arikarák népéről, ezért Loren Yellowbird Sr. történész-antropológus személyében indián szakértőt kért fel a stáb munkájának segítésére.

Az arikara törzshöz tartozó Yellowbird szerint a film által ábrázolt időszak az utolsó, amikor az arikarák még tradicionális életüket élték. „Falvaik évszázadok óta álltak azon a vidéken – magyarázza történész. – Nagyszerű kereskedők voltak, és erős vallási kultúrával rendelkeztek, amely az idők folyamán alig változott. A trapperek megjelenése azonban felborította ezt a harmóniát. A betolakodók nem tiszteltek semmit, ami az arikarák számára fontos volt, nem tárgyaltak, nem egyezkedtek, csak vitték, amit értek. Az arikarákból ők csináltak kegyetlen harcosokat.”

A filmben 1500 amerikai és amerikai indián szerepel, és Yellowbird mellett szaktanácsaival látta el az alkotókat a feketeláb törzshöz tartozó Craig Falcon is, aki az emberek és a lovak harci festésének specialistája.

„Ez a film különleges ajándék törzseink számára – mondja Arthur Redcloud. – Benne van népünk szíve-lelke.”

NAP ÉS TŰZ

A Birdman sikere után Iñárritu szusszanásnyi pihenőt sem engedélyezett magának, teljes gőzzel vetette magát A visszatérő munkálataiba. Hűséges munkatársával, az Oscar-díjas Emmanuel “Chivo” Lubezki operatőrrel lefektettek néhány alapszabályt. Eldöntötték, hogy kronologikus sorrendben forgatnak, és nem használnak mesterséges fényt, csakis a napfényre és a tábortüzek fényére hagyatkoznak. Végül abban is megállapodtak, hogy a hosszú beállításokat, amelyek Iñárritu védjegyévé váltak, teljesen másfajta módon alkalmazzák, mint a Birdmanben.

Lubezki az Arri Alexa 65-öst használta, ezt a különleges, nagyformátumú kamerát, amely a digitális kameragyártó cég vadonatúj fejlesztése, és nagy látószögű lencsékkel páratlan mélységélességet biztosít. A rendszer rugalmassága lehetővé tette, hogy a kép folyamatos mozgással egy szuperközeliről rögtön nagytotálra váltson, ahogy a vásznon zajló akciók, álmok, víziók megkövetelték. A felvételek során a háromféle kamerakezelési módot, a daruzásokat, a Steadicamet és a kézi kamerás felvételeket egyaránt alkalmazták, ezekből keverte ki a vágóasztalon Iñárritu az Oscar-díjas vágóval, Stephen Mirrionéval a lélegzetelállító látványt.

A kameracsapat munkáját megnehezítette, hogy a téli Calgaryban, ahol a forgatás nagy része zajlott, rövidek a nappalok, így nem hibázhattak, mert sosem tudhatták, marad-e idő ismétlésre.

A visszatérőben Lubezki kamerája nem csak a Nyugat vadregényes tájain pásztázik, de Glass tudattalanjába is alámerül. „Glass egyedül vándorol a vadonban – indokolja Iñárritu az álomképek jelenlétét. – Nincsenek társai, akikkel szót válthatna, csakis az álmain és az emlékképein keresztül hatolhatunk be a gondolataiba.”

MINÉL ROSSZABB, ANNÁL JOBB – A DÍSZLETEK

A film látványvilágának megteremtéséhez Iñárritu az Oscar-díjra jelölt díszlettervezőt, Jack Fisket hívta segítségül. Fisk nem ez volt az első nagyformátumú munkája – korábban dolgozott többek közt Paul Thomas Anderson Vérző olajában, és Terence Malick filmjében, Az élet fájában is –, de ezt az időszakot nem ismerte. Fisket lenyűgözte a korszak primitivitása. „Az élet tárgyi feltételei hihetetlenül szegényesek voltak – magyarázza a díszlettervező. – A trapperek mostoha körülmények között éltek, fürdőnek hónapokig a nyomát sem látták hónapokig, viszont kilószám ették a húst. Ez azt jelenti, hogy mindent piszkoltunk, koptattunk, öregítettünk.”

A tervezés korai fázisában Iñárritu elküldte Fisknek DVD-n Tarkovszkij Andrej Rubljovját, hogy megmutassa, miféle nyers, darabos egyszerűséget álmodott A visszatérőhöz. „A díszletek tervezésénél azzal is kalkulálnom kellett, hogy csakis természetes fénynél akar forgatni – meséli Fisk. – Ezt az épületek tájolásánál és az ablakok elhelyezésénél is figyelembe vettem.”

A film egyik legjellegzetesebb díszlete Fort Kiowa települése, amelyet egy régi sóderbányában húztak fel az albertai Canmore mellett. Építéséhez csupa olyan anyagot használtak, ami az 1820-as években is fellelhető volt.

„Nem valami romantikus pionír-tanyát akartunk létrehozni, hanem egy olyan települést, ahol durva, faragatlan emberek élnek – magyarázza Fisk. – Ezek a fickók nem értettek az ácsmunkákhoz, csak összebarmolták a dolgokat, úgyhogy mi is hasonlóra törekedtünk. A jelszavunk ez volt: minél rosszabb, annál jobb.”

Néhány épületet két példányban húztak fel: az egyik keletre nézett, hogy befogadja a kelő nap fényét, a másik nyugatra, hogy délután is forgatni lehessen benne. A póni indiánok faluját egy Los Angeles-i stúdióban építették meg eredeti anyagokból, autentikus indián technikákkal.

A film való világában megjelenő díszleteknél Fisk szigorúan ragaszkodott a korabeli megoldásokhoz, az álomjeleneteknél viszont szabadjára engedte a fantáziáját. Leghatásosabb alkotásai közé tartozik a bölénykoponyák égbe nyúló halma, és a csontváz szerű templomrom. Fisk nagyon büszke a film elején látható dereglyére is, amelyen az indián-támadás után a trapperek elmenekülnek. Ez is teljesen hiteles – kivéve azt az apróságot, hogy Fiskék egy 450 lóerős hajómotort is elrejtettek a gyomrában…

DURVA ÉS PISZKOS – A JELMEZEK

A hegyi ember mára amerikai ikonná vált, de az Oscar-díjra jelölt jelmeztervező Jacqueline West túl akart lépni a közhelyeken.

„Régóta ismertem Hugh Glass történetét, mert van egy ranchom Dél-Dakotában, és ő arrafelé mitikus hősnek számít – meséli West. – A forgatókönyv mégis hatalmas meglepetést okozott. Olyan pszichológiai mélységekbe hatolt, hogy úgy éreztem, mintha valami Tolsztoj- vagy Dosztojevszkij-regényt olvasnék.”

A tervezésnél West régi festők műveiből merített. Az amerikai Alfred Jacob Diving a 19. században bejárta a Rocky Mountanst, és számos képen örökítette meg a korabeli életet, a svájci Karl Bodmer pedig indiánokról készített portrékat.

Leonardo DiCaprio jelmezét is egy festmény ihlette. „Egy vadászt ábrázolt egyszerű, csuklyás köpenyben – magyarázza West. – Mikor megmutattam Alejandrónak, rögtön beleszeretett: tetszett neki a ruha puritánsága, és a csuklya, ami szerzetesi jelleget kölcsönzött viselőjének. Glass inge szintén praktikus és igénytelen, durva vászonból készült, amit helyi piacon vásároltam. Persze erőteljesen öregítettük és piszkoltuk, de ez a filmben megjelenő összes ruhadarabra igaz.

Alejandro azt találta ki, hogy miután társai magára hagyták, Leo kanyarítsa magára a medvebundát – folytatja a jelmeztervező. – Ennek jelképes értelme is van: az állat, amelyik csaknem megölte, később megmenti az életét. Melegen tartja, védelmezi, és a jeges folyóban, mint valami mentőmellény, a felszínen tartja.”

Fitzgerald megjelenésében is Glass ellentéte: West sokfajta állati szőrmét, hód- és vidraprémeket használt a ruháihoz. Az indiánok öltözékénél viszont néprajzi pontosságra törekedett. „Legtöbben harci díszben jelennek meg a filmben – magyarázza a díszlettervező –, a különböző törzsek viseletei azonban eltérnek. Többnyire kétrészes bőringet hordanak, de a póni indiánoknál a vászon és a gyapjú is feltűnik, mert ők akkoriban már intenzíven kereskedtek a fehérekkel.”

VÉRES SEBEK ÉS RENGETEG SZŐR – A FRIZURÁK ÉS A SMINKEK

Sian Grigg sminkes a Titanic óta, vagyis 20 éve dolgozik Leonardo DiCaprióval, de ilyen nehéz feladata még nem volt. A medvetámadás ugyanis teljesen átszabja Glass fizimiskáját. „Olyan súlyos sérüléseket szenved, hogy egyetlen társa sem bízik a felépülésében – mondja Grigg. – Ahhoz, hogy a ez a néző számára hiteles legyen, nagyon meg kellett dolgoznunk Leót.”

Először is szakértőkkel áttanulmányozták, milyen kárt tesz az emberi testben egy medvetámadás, és ezt reprodukálták a színészen. Azután következett a nehezebbik rész, a gyógyulás folyamatának lekövetése, ami a millió seb és zúzódás állandó változtatását igényelte.

„Minden, ami Glass-szal történik, megjelenik a vásznon – magyarázza Grigg. – És mivel időrendben haladt a forgatás, minden nap folyamatosan változtattunk a sminken.”

DiCaprio már a medvetámadás előtt igazi erdei emberré alakult át, aki tükör és fürdőszoba nélkül éli életét. Bozontos szakállat növesztett, és arcát, testét, körmeit minden nap istenesen összekoszolták. Később a medvetámadás nyomait őrző testkiegészítéseket kapott: minden sérülést külön formáztak meg, festettek ki, és láttak el szőrszálakkal.

„Ritkaság, hogy a smink ennyire szerves részét képezi egy történetnek – magyarázza Grigg. – Hatalmas munka volt ez a film, de szakmai szempontból csodálatos ajándék.”

Amikor Grigg végzett, DiCaprio hajstylistja, Kathy Blondell látott munkához, aki egy glicerinből és porból álló speciális keveréket dolgozott ki, amit minden nap a színész hajára kent.

A fodrászok munkáját Robert Pandini irányította, aki ügyelt rá, hogy minden trapper egyéni megjelenést kapjon. A rendező valamennyiükről részletes háttérsztorival szolgált Pandiniéknek: volt, akiknek lőpor égette le a haját, mások a tetvek miatt foltokban kivakarták a hajukat.

TÚLÉLNI A VISSZATÉRŐT

A forgatás Kanadában és Argentínában zajlott, hóban, jeges szélben, sokszor nagy magasságban, úgyhogy a színészek és a stáb átélte mindazokat a kínokat, amiket A visszatérő hősei. Iñárritu ezt eredetileg is így tervezte, mert úgy érezte, hogy a csapat csak úgy tudja hitelesen közvetíteni Glass felemelő történetét, ha osztozik sorsában.

„Napjainkra szinte teljesen elvesztettük kapcsolatunkat a természettel – magyarázza rendező. – De a vadon ott él bennünk, és ezek a csodás tájak arra emlékeztetnek, akik valaha voltunk. Azonban nem csak mi változtunk meg, hanem a világ is körülöttünk. Iszonyatosan nehéz volt a forgatáshoz az 1823-as Nyugatéhoz hasonlóan érintetlen, vad tájakat találni. Csak a helyszínkereséssel évek teltek el!"

A stáb sokféle veszélynek volt kitéve. Legnagyobb ellenségük, akárcsak Hugh Glassnak, a szélsőséges időjárás volt. Megesett, hogy a hőmérő higanyszála -27 fokra csökkent, és a stábtagoknak folyamatosan figyelniük kellett egymást, nem jelenik-e meg bármelyikükön fagyási sérülés.

Az időjárás azonban más módon is borsot tört az orruk alá. A farkasordító hideget váratlanul felmelegedés követte, ami vészes hóolvadáshoz vezetett, úgyhogy nemsokára már helikopterrel keresték a hóborította helyeket, hogy folytatni tudják a forgatást. Amikor már semmi sem segített, a produkció átköltözött a Dél-Amerika legdélibb csücskén fekvő Tierra Del Fuegóba, ahol tökéletes feltételeket találtak a film befejezéséhez.

(Intercom)