Mindent a filmről: Downton Abbey

A Downton Abbey születése

Amikor Gareth Neame, a Carnival Films vezérigazgatója és a Downton Abbey executive producere beszélgetni kezdett Julian Fellowesszel egy új tévés drámasorozatról, Julian Sznob című híres regényének adaptálására gondolt. Az eszmecsere gyorsan olyan témát hozott fel, amelyen Gareth már régóta törte a fejét, és mit hoz a szerencse, Julian is ilyesmin gondolkodott egy ideje.

„Éppen Julian Sznob című regényének adaptálásán dolgoztam, és az jutott eszembe, hogy kellene egy sorozat, amely egy vidéki Edward-kori kastélyban játszódik – mondja a Neame.

– Először is azért, mert ez tipikusan angol környezet, és régóta nem volt már nálunk ilyen sorozat, másodszor pedig: Juliannel úgy gondoltuk, jó lenne egy ilyen történetet elmesélni.”

„Juliannél jobb szerzőt el sem tudtam volna képzelni, s az új produkció nyilvánvalóan hatalmas főhajtás a Gosford Park előtt, mely meghatározta a vidéki angol kastélyokban játszódó sorozatok műfaját. Úgy éreztem, ha sikerül megragadni ennek a korszaknak a lényegét, és főműsoridőben sugárzott drámát hozunk létre, az nagyszerű eredménnyel járhat.”

Gareth szerint vannak tipikusan amerikai sorozatok, és vannak tipikusan angolok, amilyen a Downton Abbey.

„Amikor először olvastam Julian forgatókönyv-változatát, azonnal magával ragadott a korszak hangulata, a család, a szolgálók, az egész környezet, így világos lett számomra: már régóta valami ilyesmit szerettünk volna írni.”

Julian annak idején nagy örömmel konstatálta, hogy a Gosford Park világszerte sikert aratott, és nagy örömmel tért vissza ebbe a világba.

„Azelőtt nem írtam még tévésorozatot, és kiderült számomra, hogy az ember teljes szabad kezet kap a karakterek megformálása terén. Már jóval a Gosford Park előtt érdekelt ezeknek a kastélyoknak a világa, ahol szolgálók lesik az urak minden szavát. Izgalmasnak találom, hogy egy csomó ember ilyen közelségben él egymáshoz, és mégis egészen mások a vágyaik. Különös univerzum ez, a családok és a szolgák teljesen eltérő életet élnek, de ugyanolyan szigorú rangsor szerint léteznek, mint a gazdáik. A főkomornyik a király, a házvezetőnő a királynő, és mindenkinek megvannak a maga reményei és vágyai.”

Az Edward-korszakot ritkán dolgozzák fel filmekben és sorozatokban, a szerzők inkább a Jane Austen által ábrázolt világot kedvelik (18. század vége, 19. század eleje).

„Ez az a korszak, amelyben a szüleink meg talán a nagyszüleink szívesen éltek volna, tehát nem teljesen ismeretlen világ – magyarázza Gareth. – A modern kor a 19. század végén kezdődött, erről sokat beszélgettünk Juliennel. A 19. század végén megjelent az áram, majd fokozatosan terjedni kezdtek az autók, a telefonok, az emberek már földalattival és busszal jártak munkába, aztán jött a jelzálog meg a nyugdíj, ami mind ismerős a közönség számára.”

„Apám 1912-ben született – veszi át a szót Julian. – A mi sorozatunk története is 1912-ben kezdődik, abban a korban, amiről a mai közönség a közvetlen hozzátartozóitól hallhatott. Vagyis ez a közelmúlt történelme.” 
Gareth gondosan átgondolta, hogyan tudja a modernitást becsempészni a látványba anélkül, hogy az összhatás anakronisztikussá válna. 
„Arra törekedtünk, hogy a sorozatnak modern fílingje legyen, miközben nem veszíti el a korszak dicsőséges elemeit, amiktől különleges ez a történelmi periódus. Azt hiszem, mindennek köszönhetően sikerült elérni, hogy a történet nem tűnik idegennek, és a közönség mégis élvezheti egy történelmi dráma ármányait és cselszövéseit.”

Julian nem kis örömmel mutatta meg, hogyan élnek a szolgák és cselédek, különösen a fiatal nők, akik számára akkoriban szinte ez volt az egyetlen munkalehetőség.

„Amikor a gazdasági rendszer megváltozott, az emberek, főleg a nők számára lehetségessé vált, hogy az estéik szabadok legyenek, és ne kelljen egészen addig dolgozniuk, amíg el nem mennek aludni. Ez határozottan javulást jelentett. Emlékezzünk csak vissza, ebben a korszakban szélesedni kezdtek a nők jogai, megerősödtek a szakszervezetek, változott a munkások társadalmi státusza, ugrásszerűen nőtt Közép-Anglia ipari kapacitása, szóval a modern világ lendületbe jött, és ez az energia az első világháborúval szabadult fel teljesen.”

A Downton Abbey-vel kapcsolatos ambíciókat meg is valósították, nemcsak a forgatókönyvet, hanem látványt és a színészcsapatot illetően is. Gareth mint producer számára izgalmas volt látni, ahogyan az egyes elemek összeállnak. 
„Nagyon élvezem a filmkészítés folyamatát az elejétől a végéig. Jó látni, amint egy csomó különféle tehetségű ember mindent belead a közös munkába, és ebből nagyszerű dolog születik. Az elején a forgatókönyv fejlesztése a legfontosabb feladat, aztán egy ponton már a szereplőválogatásra kell koncentrálni, utána a jelmezekre, a make-upra és a hajra, majd jön a vágás, és hirtelen a zene kerül a középpontba, végül a marketing. Minden szakaszt rendkívül élvezek.”

Mielőtt a munka elkezdődne, meg kell találni a megfelelő producert.

„Liz Trubridge-et kértem fel a sorozat produceri munkálataira, nemcsak az eddig teljesítménye alapján, hanem mert barátok Juliennel és nagyon jól tudnak együttműködni. Nigel Merchant kiváló producer, akivel eddig is nagyon szerettem dolgozni. Ilyen fenomenális csapattal az embernek ezerszer könnyebb az élete.”

A Downton Abbey szereplőinek kiválasztása a produkció sarkalatos pontja volt, ám a máskor oly bonyolult és megterhelő feladat ezúttal jóval egyszerűbbnek bizonyult.

„Örömteli volt a válogatás, mert nem volt nehéz megtalálni a színészeket az egyes szerepekre, és bárkit megkerestünk, boldogan mondott igent” – mondja Gareth.

Julian egyik leggyümölcsözőbb célkitűzése az volt, hogy sok karaktert hozzon létre, bemutassa őket az első epizódban, és mindegyikük külön cselekményszálat kapjon.

„A modern közönség tévénézési szokásai sokkal kifinomultabbak, mint korábban, a nézők képesek arra, hogy nagy mennyiségű információt fogadjanak be párhuzamosan, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy az olyan kilencvenes évekbeli népszerű sorozatok, mint a Chicago Hope kórház vagy Az elnök emberei (The West Wing) nagy sebességre kapcsoltak” – mondja Julian.

Az egyik legfontosabb szereplő maga az épület volt, s bár a stáb a Highclere kastélyt tekintette meg először, fél évet töltöttek kereséssel, míg újra ki nem kötöttek a Highclere kastélynál. A gyönyörű épületet négy négyzetkilométeres park övezi, amelynek arculatát a híres 18. századi tájépítész, Capability Brown tervezte, s ez tökéletes helyszínnek bizonyult Downton Abbey számára.

„Azért is tértünk vissza Highclere-hez, mert a látványtervezőnk, Donald Woods felhívta a figyelmünket arra, hogy az utóbbi évek történelmi sorozatai és filmjei általában György kori kastélyokban játszódtak – mondja Gareth. – Highclere gótikus stílusa annyi különböző, hogy ezzel a sorozat friss látványt tudott a nézők elé tárni.”

A Highclere kastély Carnavon grófja és családjának otthona, akiknek ősei 1679 óta éltek itt.

„A kastélybelső is gyönyörű, különösen a könyvtárszoba. Különleges angol irodalmi gyűjtemény található itt, de csodás a Nagy Előcsarnok is” – teszi hozzá Fellows.

A stáb mindig is azt tervezte, hogy eredeti terekben forgat, de a konyhák és a hálószobák olyan drámai változásokon mentek keresztül az idők során, hogy a szolgálók lakrészét, a konyhát és a hálószobákat stúdióbelsőkben kellett felépíteni.

A Downton Abbey film készítése
Julian Fellowes írása

A visszatérés Downton Abbey-be rendkívüli, néha majdnem szürreális élmény volt. A sorozat utolsó évadát 2015-ben fejeztük be, gondoskodtunk arról, hogy minden cselekményszálat elvarrjunk, elbúcsúztunk a karakterektől, és mindezt csodálatos búcsúpartival ünnepeltük, s akkor úgy gondoltam, ennyi volt. De úgy tűnt, a közönség még nem volt felkészülve arra, hogy elváljon Crawleyéktól és szolgálóiktól, és egyre több pletyka kapott szárnyra egy filmről, míg a végén Gareth Neame és a stáb többi tagja nem tudott nekik ellenállni. Így született meg a film.

(…)

Egy hosszan futó sorozat meglehetősen szokatlan drámai forma, főleg az írója számára, de mindenki más számára is. Ez az egyetlen eset, amikor az ember olyan alakítások számára ír (vagy rendez), amelyeket már ismer, és ugyanez vonatkozik a színészekre is, akik élvezik a szerepüket. Ha színdarabot vagy musicalt vagy filmet írsz, csak a forgatókönyv befejezése után kezdődik a színészválogatás. A Downton esetében azonban már megnézhettem a vágott epizódokat, amikor az első évad negyedik részét írtam. Meg kellett ismernem ezeket a karaktereket; látnom kellett, mit tudnak kihozni ezek a csodálatos színészek a szerepükből, és az erősségeik alapján – amiből nagyon sok van nekik – kezdtem el az írást. Az alakításaik formálták a cselekményt, és e hatéves folyamat után, nem meglepő módon, az ember nagyon tud kötődni ezekhez a kitalált, de nagyon is valódinak tűnő emberekhez. Mindig kérdezik, hogy melyik karakter volt a kevencem, de az az igazság, hogy mindegyik. A gyermekeim voltak. Én teremtettem őket meg a színészek, a Downton Abbey világában, együtt.
Szerencsés vagyok, amióta a Downton sorozatnak vége, hiszen musicaleimet mutatták be a West Enden és a Brodwayn, két filmem jön ki idén, és két sorozat van előkészületben, tehát nincs okom panaszra, de természetesen nagyon hiányzik az a biztonság, amit Downton világa adott nekem. Egy sorozat csodálatosan nyugodt ütemű drámai forma. Sugallhatod egy új cselekményszál elindítását, megválaszthatod a megfelelő pillanatot, de senki nem kapkod. Szóval mindez hiányzik, ezért felemelő élmény volt visszatérni a kitalált életekhez. De a film forgatókönyvének megírása nem volt ugyanaz az élmény, mint amikor a sorozaton dolgoztam. Egy tévés epizódban erős sztorikat találsz ki négy vagy öt karakternek, a többiek pedig egyszerűen részt vesznek valamelyik cselekményszál bonyolításában. Aztán a következő héten négy vagy öt másik karakter cselekményszála indul el, és szereplőgárda többi tagja támogatja őket. De egy filmben mindenki történetét el kell mesélni és mindegyiket meg kell oldani, ami bonyolult cselekményvezetést igényel. A filmben a királyi család látogatását állítottuk a középpontba. V. György király és Mária királyné Yorkshire megyében utazgat, és egy éjszakára megszállnak Downtonban. Az összes különféle narratíva, némelyik boldog, némelyik kevésbé az, e jelentős központi esemény körül kering. És ez nem valóságtól elrugaszkodott, erőltetett fikció. A királyi pár legidősebb lánya, Mária hercegnő a film cselekménye idején Goldsborough Hallban élt (híres yorskhire-i kastély – a ford.), vagyis Yorkshire útba eshetett a királyi párnak.

(…)

A Twickenham Studiosban tartottuk az olvasópróbákat a forgatás kezdete előtt, és hirtelen ott volt előttem az összes fontos arc, akik meghatározták az előző tíz évemet: egymás mellett ültek, előttük a nyitott forgatókönyvek, és mindenki készen állt arra, hogy visszabújjon a Downton állandó szereplőinek bőrébe. Az írás mókás foglalkozás. Rengeteg időt töltesz egyedül a számítógép képernyője előtt, ötletekre várva, aztán hirtelen – legalábbis úgy tűnik, hogy hirtelen – minden valósággá válik, amit leírtál, mert hatalmas csapat dolgozik a történet megvalósításán, és ami a fejedből kipattant, nem a tiéd többé. Új tulajdonosai a színészek, a rendező és végül a közönség. Nagyon fura volt újra látni ezt a színészcsapatot, akiktől három évvel korábban érzékeny puszikkal búcsúztál el, és most újra próbálnak – nehéz megszokni ezt a látványt. A forgatás során elmentem a Sheppernton stúdióba, ahol pár évvel korábban a Gosford Park megváltoztatta az életemet, és megcsodáltam, hogy a különböző részlegek mekkora tehetséggel végzik a munkájukat, és a színészek milyen könnyedséggel hozzák a legjobb formájukat – most itt az ideje, hogy hátradőljek, és hagyjam, hogy mindez magáért beszéljen. Remélem, hogy önöknek is annyira tetszeni fog a film, mint nekem.

Miért imádja a közönség Downtont

2019-ben is?

„Mindig is úgy éreztem, hogy örökös érdeklődés tapasztalható az angol vidéki kastélyok iránt – mondja Gareth Neame executive producer. – Különleges környezet, amely kifejezi az angolság lényegét. A Downtont úgy alkotttuk meg, hogy fogtuk ezt a kizárólag a britekre jellemző világot, és egy rendkívül népszerű, modern műfajjal ötvöztük, amely már majdnem szappanopera-szerű. Downton nem regényadaptáció volt, mint oly sok korábbi hasonló sorozat. Eredeti kortárs írásmű alapján született, egy elképesztően fantáziadús szerző tollából – aki nagyon jól ismeri ezt a világot, rajong érte és tökéletesen érti, hogyan működik.

Downton ötlete jó ideje motoszkált a fejemben, mert úgy gondoltam, ez nagyon érdekes világ. Amikor megnéztem a Gosford Parkot, teljesen lenyűgözött. Julian Fellowes Oscar®-t kapott a forgatókönyvéért. Pár évvel később Juliannel az egyik könyvén dolgoztunk - nem lett belőle film, de az ötlet, hogy készítsünk sorozatot egy angol kastély életéről, továbbra is ott motoszkált a fejemben; fogjuk a Gosford Park világát, és alakítsuk tévésorozattá.

Telitalálatnak bizonyult, a közönség imádta. Minden, amit elképzeltem, valósággá vált. Olyan világot teremtettünk, ahová a közönség újra és újra vissza akar térni. Az utóbbi két-három évben a rajongók és a nagyközönség remélte, hogy visszatérhetnek Downtonba, és most itt a lehetőség.”

Mit mond Alastair Bruce, a történész szakértő?

„Történész szakértőként az ember attól fél, hogy negligálják a munkáját, de Brian Percival, a sorozat első rendezője és Liz Trubridge produder biztosítottak arról, hogy mindenki oda fog figyelni a tanácsaimra – mondja Bruce. – A színészek valóban lassan rájöttek, hogy az a támogatás, amit nyújtok, értékes. Nagyon nehéz megérteni a hajdani kifinomult protokollt, az általunk ábrázolni kívánt korszak osztályszerkezetének működését. Régóta tanulmányozom a társasági szokásokat, különös tekintettel arra, hogyan változtak az évszázadok során. A Downton Abbey-ben mindezt a tudást beépítettük a narratívába. Remélem, hogy a történelmi hitelesség, a kifinomult részletek segítettek abban, hogy a nézők tudat alatt bekapcsolódhassanak a történésekbe, s így könnyedén elrepíthettük őket egy furcsa korszakba, amely nincs is olyan messze tőlünk.”

„Érdekes kihívás volt a testtartások kidolgozása – folytatja a szakértő. – Manapság előre dőlve, kissé lehajtott fejjel tartjuk magunkat. De ha megnézzük a régi filmeket, azt látjuk, hogy akkoriban felszegett fejjel és karót nyelve tartották magukat az emberek, ami részben a ruházatuknak volt köszönhető. Manapság egy csomóan olyan testtartást vesznek föl, amit én sliccfogásnak hívok, mivel az alsóbb régióra helyezik a kezüket. Ez csak akkor kivitelezhető, ha a vállak előre dőlnek. Ha a vállak egyenes helyzetben vannak, ez a mozdulat nem tud létrejönni. Ezt a szempontot mindig figyelembe vettük a forgatás során. A másik érdekes téma: hogyan kezelik egymást az emberek. Manapság él bennünk a vágy, hogy fizikailag is kifejezzük az érzelmeinket. A filmben ábrázolt időszakban azonban az emberek soha nem érintették meg egymást. Mindig hangsúlyozom, hogy eleink részben azért nem értek egymáshoz, mert még nem voltak antibiotikumok. Ma már sokkal interaktívabbak lehetünk. Az ilyen apró részletek beemelésével segítünk a közönségnek abban, hogy beleélje magát egy olyan korszakba, amely teljesen más, mint a miénk.”

„Ami az osztályszerkezetet illeti, mindenkinek megvolt a maga pontos helye, a gróftól, Lord Granthamtől egészen lefelé a legutolsó mosogatólányig. A kastély több négyzetkilométernyi jól megművelt földterület közepén fekszik. A családok, amelyek ezen a birtokon doloznak, a végtelenségig lojálisak az urasághoz, mert tudják, hogy az uraság minden körülmények között gondoskodik róluk. Fizetséget ad nekik és szükség esetén megjavíttatja a házaikat. Az uraság gondoskodik arról, hogy az eső ne csorogjon a nyakukba. Mai ésszel nehéz felfogni, milyen elképesztően hatékony társadalmi rendszer volt ez. A felső osztálybeliek minden körülmények között gondoskodtak azokról, akik alattuk voltak. Minden felsőosztálybeli a lojalitását fejezte ki minden irányban, tudván, ha nem vagy lojális lefelé, nem várhatod el, hogy ez felfelé is érvényesüljön.”