Tényleg létezik, de mi az a poszt-Avatar szindróma?

Dús dzsungel, súlytalan hegyek, biolumineszcens erdők és Ikran lovaglás... Nehéz visszatérni a földre, ha három órán át sétáltál Pandora csodálatos világában. Még akkor is, ha csupán szemlélői vagyunk a történéseknek.

2009-ben, amikor James Cameron első Avatarja a mozikba került, egyes rajongók sokkal nehezebben távolodtak el ettől az érzelmi világtól. 2010 januárjában a CNN egy cikke beszámolt néhány néző nyugtalanító vallomásáról, akik a film megtekintése után mély szomorúságról, sőt néha depresszióról számoltak be.

“Mióta megnéztem az Avatart, depressziós vagyok. Pandora csodálatos világát és a na'vikat látva én is közéjük akarok tartozni. Folyton arra gondolok, ami a filmben történt, és a könnyeim és a borzongásom is megállt tőle” - vallotta az egyik páciens.

Az üresség és a melankólia érzését Ivan Hill osztotta meg az Eltu fórumán, szintén a CNN cikke szerint: “Miután tegnap először láttam az Avatart, a világ... szürkének tűnt. Olyan volt, mintha az egész életem, minden, amit tettem és amiért dolgoztam, értelmét vesztette volna. Az egész olyan... értelmetlennek tűnt. Még mindig nem látok semmi okot arra, hogy folytassuk az ilyen dolgokat. Egy haldokló világban élek.”

A The Guardian nemrégiben megjelent cikke szerint az ilyen érzéseket leíró nézők többsége rajongói közösségek létrehozásával segített egymásnak, hogy leküzdjék depressziós állapotukat.

A most 30 éves Ivar Hill egy Avatar-fórumon ismerkedett meg a feleségével, és nemrég a New York Timesnak azt mondta, hogy filozófia olvasásával és erdei túrázással teljesen felépült.