Amikor már a zombi is unja magát

2025.11.07 08:00 Krumplishal Olvasottság: <100x

0

A kaptár: Megtorlás azon ritka filmek közé tartozik, amelyek egyaránt szolgálnak figyelmeztetésül és példaként arra, mit nem kellene tenni egy akció-horror franchise ötödik részében. Paul W.S. Anderson rendező visszatért a széria élére, és elvileg minden adott volt a sikerhez: látványos 3D technika, rengeteg visszatérő szereplő, megemelt költségvetés, és persze Milla Jovovich, aki már szinte védjegye lett a sorozatnak. De hiába a külsőségek, a Megtorlás üres, gépies és fáradt darab – olyan, mintha egy videojáték átvezető jeleneteit néznénk másfél órán át, joystick nélkül. A film az előző rész után közvetlenül veszi fel a fonalat, Alice ismét az Umbrella Corporation markában van, és egy földalatti komplexumból próbál megszökni, miközben ismerős arcok tűnnek fel klónverziókban.

Az alapkoncepció akár érdekes is lehetne – a virtuális szimulációk, a mesterségesen újraalkotott városrészek, a klónozott karakterek mind-mind alkalmat adnának egy szürreális, önreflexív sci-fi-horrorra. Csakhogy Anderson nem mer elmélyülni ebben, hanem a lehető legfelszínesebb, legzajosabb irányt választja: lövöldözés, lassítás, pörgés, és nulla érzelem. A történet tulajdonképpen nincs. A film inkább olyan, mint egy videojáték pályáinak sorozata: Moszkva, Tokió, New York – mindegyik egy újabb díszlet, amelyet látványosan fel lehet robbantani.

A karakterek csak bábuk ebben a steril akciólabirintusban. Alice motivációja sablonos („szabadság, bosszú, emberiség megmentése”), a mellékszereplők pedig leginkább kartonfigurák. Az olyan korábbi kedvencek, mint Jill Valentine vagy Ada Wong, itt már csupán jelmezparádévá silányulnak. A vizuális világra nem lehet panasz – a 3D effektusok és a díszletek tényleg szépen meg vannak csinálva. De ez csak olyan, mint aranyozni egy üres dobozt: a látvány mögött nincs tartalom. A rendező minden akciójelenetet ugyanazzal a sablonos ritmussal és kameramozgással forgat, így tíz perc után minden csata ugyanolyan. A lassított rúgások és szilánkok közti ugrálás már 2004-ben is unalmasnak hatott, 2012-re pedig kifejezetten fárasztóvá vált. A Megtorlás legnagyobb problémája, hogy semmit nem tesz hozzá a Kaptár-mitológiához. Ugyanazt a zombiapokalipszist látjuk ötödjére is, csak most drágább CGI-vel és még kevesebb koherenciával. A film nem tudja eldönteni, hogy akció, horror vagy sci-fi akar-e lenni, így végül egyik sem lesz. Anderson stílusa steril és túlfényezett – ahelyett, hogy feszültséget építene, minden energiáját az optikai zajra pazarolja. Milla Jovovich még mindig karizmatikus, de már ő sem tud újat hozni. Alice figurája az ötödik részre kiüresedett: a sebezhetetlen szuperhős, akit semmi sem állíthat meg, de közben semmi valódi tétje nincs a küzdelmének. A film végére a néző nem feszültséget érez, hanem közönyt – mert mind tudjuk, hogy Alice úgyis mindent túlél. A kaptár: Megtorlás így egyetlen dolgot tesz világossá: a franchise már régen önmaga paródiájává vált. A zombik mechanikusan támadnak, a hősök automatikusan reagálnak, a rendező automatikusan ismétli önmagát. Az egész film olyan, mint egy hosszan elnyújtott trailer – szép, zajos, de üres. A Megtorlás technikailag korrekt, de lelkileg üres akciófilm, amelyben a narratíva és a karakterfejlődés helyét teljesen átvette a látvány és az önismétlés. A Kaptár sorozat itt éri el azt a pontot, ahol már nem a zombik, hanem a kreativitás halott.