Joel Soisson (rendezőként: Angyalok háborúja 4-5, Mezsgye 2-3; producerként: Mimic 2, Dracula 2, Hellraiser: Revelations) úrnak bizonyára gyengéje lehet az egykoron szebb napokat megélt horror franchise-ok minden szempontból nézhetetlen folytatásaiba állandóan belefolyni.
Most éppen a Stephen King egyik klasszikus novellájából készült széria egy újabb DVD-s epizódját dirigálta, amely szám szerint már a nyolcadik installáció, ha nem számoljuk a két évvel ezelőtti televíziós változatot, ami a maga nemében katasztrófa volt.
De mit kapunk, ha bátrak vagyunk, és elkezdjük nézni?
Tim (Tim Rock) és Allie (Kelen Coleman) kocsija lerobban a sivatagba, így jutnak el egy vadidegen házába, aki beengedi őket, hogy telefonáljanak. A Prédikátor (Billy Drago) nevű fura fazon és neje, az ukrán származású Oksana (Barbara Nedeljakova) befogadja őket éjszakára, de szigorúan lelkükre köti, hogy bármit is hallanak, ne menjenek ki a házból semmiképpen sem.
Persze Allie nem nyugszik, és hamarosan rábukkan egy furcsa szekta búvóhelyére, valamint egy kert végi kis fészerben egy bezárt gyermekre. Menekülni akarnak, de valami furcsa természetfölötti erő nem engedi ki őket, ráadásul mikor az általuk kihívott zsarut valami félelmetes erő gyorsan kiiktatja, hőseink sejtik, hogy nem biztos, hogy innen élve kijutnak.
Bár drámaian tragikusnak nem mondanám, ez az epizód leginkább mégis egy természetfeletti vagy sci-fi kamaradrámára emlékeztet minket, vagy éppen egy „single location"-re, mivel a négy karakterrel operáló cselekmény 90%-ban egy farmházban játszódik.
Ez mindenekelőtt költséghatékonyságot, viszont feszültebb atmoszférát és mélyebb személyiségábrázolást vonna maga után, de ebből sajnos szinte semmi sem mutatkozik meg.
Nagyon lassan, komótosan és ráérősen halad előre a cselekmény, és az utolsó percek kivételével nem is láthatjuk a gonosz erővel megszállt gyermek személyét, aki aztán egy „deus ex machina” motívummal csempész némi akciót (kocsifelborítás) a fináléba, hogy aztán a végjáték teljesen kiszámíthatóan passzoljon ebbe a véget nem érő örök kukorica-körforgásba.
Nem jobb vagy rosszabb, mint a legtöbb folytatás, viszont némileg szakít A kukorica gyermekei sorozat eddig megszokott egyszerű és kiszámítható kliséivel, és egy házban játszódó kvázi-drámaként próbál lenyúzni róla még egy bőrt úgy, hogy közben, mint látjuk, alig történik valami.
A főtt kukoricát pedig ezek után is szeretni fogom.
Megfőzve, pirítva és mézzel.
A többi meg csak rizsa.
