Gaston Leroux városi avagy francia nemzeti legendává avanzsált hőséről a zseniális Adrew Lloyd Webber 1986-ban egy borzongatóan zseniális színpadi musicalt készített, melynek sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy máig a legtöbbet játszott darab, illetve, hogy az egyébként számtalan stílusban adaptált történet az általa bemutatott formában a legelterjedtebb. Míg a korai adaptációk előszeretettel építkeztek a regény horrorisztikusabb alapjaira, addig Webber műve egy jóval kiforrottabb stílusban romanticizálta a történetet, és az eszményien gyönyörű, lírai dalok által a szereplők érzelmeit hozta előtérbe, a szerelmet és a magányosságot téve meg a legfőbb mozgatórugóknak.
A megfilmesítés ötlete szinte azonnal felmerült, és mintegy 15 év várakozás után, Joel Schumacher közreműködésével tető alá hozták a várva várt filmváltozatot. A film a cselekmény, a dalok, sőt még a jelmezek és díszletek tekintetében is hű maradt a színdarabhoz, néhány filmes megoldással – mint vágások, kamerabeállítások, fényelés – pedig még fokozta is Webber mesterművének örökségét.
A szereplők dalban mondják el az érzéseiket, sokszor a személyiségük mélyebb vonásaira is csak a dalaikból következtethetünk; ez különösen a Fantom esetében áldásos, a dalai által megismerhetjük a komplex személyiségét, valamint esendő emberi oldalát is. A dalaiban ott van az életének minden szenvedése és fájdalma, az igazságtalan sorsa miatti dühe, Christine iránti szenvedélye és a zene és a művészet iránti tehetsége. Christine dalaiból kitűnik kettős viszonyulása a Fantomhoz, a két férfi közötti érzelmi őrlődése, melyben ott bujkál a Fantom iránti lappangó vonzalom is a Raoul iránti tiszta szerelem mellett, vagy annak ellenképeként.
A zene valóban a szereplők életének a része és a film lelke, mindez a legtermészetesebb módon; sehol sem éreztem erőltetettnek a zene betoldásokat, mint ahogy az néhány musical esetében tetten érhető. Az érzelmi és zenei sík mellett a film látványvilága is pazar, gyönyörű, ahogy a fekete-fehér nyitányból életre kel az egész film, a maszkabál jelenet pedig egy darabka műalkotás a műalkotásban.
A színészi játékok is nagyszerűek, és további érdekessége a filmnek, hogy a főszerepeket akkor még javarészt ismeretlen színészek játszották. Emmy Rossum játékában érezhető némi bizonytalanság, talán egy kicsit határozottabb játékot is elbírt volna Christine karaktere, de alapvetően a tapasztalatlansága a karakter malmára hajtotta a vizet, hiszen így még inkább angyalian tisztának és ártatlannak ábrázolta Christine-t. Hangi adottságok tekintetében pedig remekül helyt állt.
Gerald Butler első jelentős szerepe volt a Fantom, és ennél jobb ajánlólevelet nem is szerezhetett volna későbbi karrierjéhez (az már más téma, hogy ezután ritkán találták meg ilyen erős és mély szerepek), lehengerlően alakít, és a hangja is nagyon jó. Patrick Wilson alakítására sem lehet kifogás, a karaktere korlátaihoz mérten kihozta a maximumot a szerepből. Ahogyan a film is kihozta a lehető legtöbbet és legjobbat a Fantom történetéből, amivel méltó szellemi örököse Gaston Leroux legendás művének.
85 Az operaház fantomja (2004)
dráma | musical | romantikus | thriller
Christine Daae (Emmy Rossum), a fiatal szoprán énekes szokatlan kapcsolatot tart fenn az operaház Fantomjával (Gerard Butler), akit a legtöbb művész rettegve fél. Christine egy napon... több»
Szereplők: Gerard Butler, Patrick Wilson, Emmy Rossum, Miranda Richardson, Ciarán Hinds
