Ringat a víz

2019.04.23 15:31 Attila G. Olvasottság: 182x

0

Sok mindent leírtak már előttem erről a rajfilmről; ha jól láttam, csupa, csupa pozitív dolgot, amivel igazából teljes mértékben egyetértek. Viszont nem feltétlenül szeretném megismételni a leírtakat. Szeretnék egy kicsit elmélkedőbb hozzászólást írni a rajzfilm kapcsán. Amire elvileg pont az nem ad okot, hogy egy rajzfilmről van szó. Mégis, szerintem egy kicsit elgondolkodtató. Tulajdonképpen elmondható, hogy jelentősebb "előélete" van. Hiszen talán az egyik legjelentősebb meseíró – Hans Christian Andersen – több mint 150 éves története nyomán készült. Andersen tiszteletére szobrot állítottak Koppenhágában, és ez a története is olyan különlegesebb jelentőségűnek – s talán mondhatni népszerűnek – bizonyult, hogy a mese hősnője is szobrot kapott. Mindkét szobrot még kisgyerekkoromban, valószínűleg még a Disney-rajzfilm megjelenése előtt láthattam Koppenhágában.

Természetesen még gyerekkoromban láttam először a rajzfilmet is. Valószínűleg vagy a Duna Moziban... vagy egy másik, szintén 13. kerületi moziban láthattam, amelyben többnyire mese- és gyerekfilmeket vetítettek. Némileg bosszant, hogy nem jut eszembe a neve, s egyetlen korábbi, mozikat felsoroló listán sem találtam meg. Ennek később még lesz jelentősége. Némileg zavarba ejtő volt látni ezt a rajzfilmet. Hisz egy kissráctól valószínűleg elvárható, hogy mindenféle akcióhősökért, szuperhősökért rajongjon. Ez igazából így is volt. Gyűjtöttem a He-Man, Tini nindzsa teknőcök, a – kicsit gyengusz – Transformers, és mindenféle hasonló figurákat. Gyerekkoromban láttam még szintén moziban a Batman - a Denevérember című filmet, a Superman 3. részét... Vagy például a Patrick Bergin-féle Robin Hoodot. Egyébként természetesen számos jelentősebb, már-már különböző műfajú film dolgozta fel e hős történetét, például a rögvest következő Robin Hood, a tolvajok fejedelme is elég jelentős volt; a "Fuszeklik fejedelme" meg kifejezetten szórakoztató, én mégis a Patrick Bergin filmet tartom alapműnek. Ahogy a Batman-filmek között a Michael Keaton filmeket, s az azt követő 2 folytatást. Illetve szívesen megnéztem volna már ekkor is akár a Terminator - a Halálosztót, vagy a Ragadozó 2. részét, csak a szüleim nem engedték; bezzeg a Terminator 2., illetve a Predator - A ragadozó 1. részét már ekkoriban is láthattam, moziban is. Szóval igazából már ekkoriban, gyerekként is szerettem az ilyen izgalmasabb történeteket, szinte rajongtam az akcióhősökért. Mégis az ilyen Disney-rajzfilmeknek is lehet jelentősége, mint például A kis hableány.

Eleve olyan szerző története alapján készült, aki igyekezett elgondolkodtató, tanulságos meséket írni. Az már más kérdés, hogy különösen ezek a Disney-rajzfilmek kicsit könnyedebb, könnyebben megszerethető, gyerekek által könnyebben befogadható stílussal készülnek. Mégis lehetnek olykor elgondolkodtatóak, s esetleg akár könnyeket csalhatnak egy-egy érzékenyebb lelkű felnőtt szemébe is, aki lélekben legalább egy kicsit is megmaradt gyereknek, legalábbis nem felejtett el gyereknek lenni, és a gyerekei kihozzák a fiatalosabb oldalát. Nekem sajnos még nincs gyerekem, se párom; de remélem, megélem, hogy lesz gyermekem, akár több is. Illetve, szerintem a "hozzám hasonló" kissrácok – legalábbis a rajzfilm megjelenése idején még az voltam – már az ilyen rajzfilmekben is keresnek egyfajta nőideált, vagy inkább "lányideált". Na igen, emlékeim szerint már óvodában részese voltam egy rövid ideig tartó szerelmi háromszögnek, ahol talán még egy játékgyűrű is előkerült. Az a különös, hogy amikor a rajzfilm megjelent, Arielnek köszönhetően többé, vagy inkább kevésbé már meg is találtam. Bár akkoriban valószínűleg még bele sem gondoltam ebbe. Igazából valamilyen "megmagyarázhatatlan" okból vonzódom a vörös hajú hölgyekhez. Akik szerintem olyan különlegesek, mint Törökországban a szőke hölgyek. Na igen. Amikor egyszer – még szintén gyerekként, csak pár évvel később – Törökországban vakációztam, egyik éjjel a szőke idegenvezetőnkért valóságos késes párharc zajlott a helyi törökök között, amely történetről másnap hallottam; de igazából akkor éjjel én is hallottam kiabálást, viaskodás jeleit nyitott ablaknál az utcáról beszűrődve, szóval valószínűleg tényleg megtörtént.

Most szembesültem azzal, hogy valószínűleg rosszul értelmeztem a "habtestű" szó jelentését, ugyanis valamiért azt hittem, hogy ez a "teltkarcsút" jelenti, pedig pont az ellenkezőjét. Ha fontosnak tekintjük a külső tulajdonságokat – bár szerintem a külső és belső tulajdonságok egyformán fontosak, hisz együttesen "írnak le", "jellemeznek" egy adott embert, szerintem teljesen fölösleges és értelmetlen az ilyen tulajdonságokat jelentősebben különválasztani –, már csak az alkatomból adódóan is – de egyáltalán nem csak emiatt – szinte mindig a teltkarcsú lányokhoz vonzódtam. Ebben az a különös, hogy, ha manapság valakiért epekedek is, az illető se nem teltkarcsú, se nem vörös hajú. Egy kicsit gyanús is volt nekem Ariel, amikor pár nappal ezelőtt hajnalban újra volt szerencsém látni a rajzfilmet. Bár egy kicsit bosszantott, hogy lemaradtam az elejéről (amúgy azt hittem, hogy a rajzfilm alapján készült sorozat egyik epizódját látom, aztán hamar gyanús lett, hogy ez a nagy film lesz), és egyéb okból is át akartam kapcsolni a tévét másik csatornára, végül nem így lett. Ariel korántsem nevezhető teltkarcsúnak, sőt, amikor lábakat kapott, különösen vékonyka lett. Egyébként megnyugtató, hogy most nem kell színészi alakításokról beszélni, bár arról lehet, hogy a karakter-megformálások mennyire lettek sikeresek. Ariel kétségkívül egy bevállalós, bátor, kalandokat kereső lány, s ezek mindenképp a pozitívabb, vonzóbb tulajdonságai közé tartoznak. Viszont számomra túlságosan szelíd, és mézes-mázas, szirupos, és amikor dalra fakadt, aranyos, mégis egy kicsit furcsa, és némiképp kellemetlen volt. S ekkor színre lépett Sebastian, a kis termetű rák...

Na igen, gondolkodtam, milyen hangzatos címet adjak ennek a hozzászólásomnak; mindenféle címváltozat eszembe jutott, például Hősiesség és önfeláldozás vízben és szárazon. Mégis, szerintem nem is találhattam jobb címet a hozzászólásomnak, mint azt, amit, ugyanis ez egy örökzöld klasszikus, kellemes dalocska, amit kifejezetten kellemes és szívderítő volt most is újra hallani, amikor felcsendült. Egyébként, ha jól emlékszem, ez a dal lett a rajzfilmhez készült sorozat betétdala is, szerintem teljesen érthető okokból. Talán egyetlen egyéb Disney-betétdalt sem tudnék mondani, amely hasonlóképp felpezsdíti a lelkem, vagy legalábbis nem sokat. Kevés kellemesebb dolog létezik annál, mint amikor épp ringat a víz, amikor például a Balatonban lubickolhatsz. Egyébként ez különös. Volt egy nyaralónk egy Balatonhoz közeli faluban. Bár azóta is rengeteg kellemes kalandban lehetett részem, mégis itt töltöttem életem eddigi legkellemesebb napjait. De sajnos úgy 13-14 éves koromban járhattam itt utoljára, mert ekkor a kis családom ketté vált.

S az a különös, hogy amikor épp a Balatonban lubickoltam egy matracon, vagy közvetlenül a vízen fekve, sokszor a nyaralóbeli egyik ágy párnái közé vágyakoztam; a párnák közt fekve viszont a Balaton habjai közé; s egyébként persze hogy a Balatonban lubickolni a kellemesebb, pozitívabb tapasztalat. Még akkor is, ha manapság kedvenc balatonszárszói strandomon a bóják által kijelölt fürdőterületen már legfeljebb csak a derekamig ér a víz. (A strandon tavaly és tavalyelőtt nyáron is jártam egy-két alkalommal. Más balatoni strandokon, főleg Keszthelyen sűrűbben járok.)

A rajzfilm kapcsán van egy különös érzésem, egy különös emlékem, bár lehet, hogy én emlékszem rosszul. A dal szövegével ellentétben a rajzfilmben mintha nem "ringatott volna annyira a víz"; mintha nem lehettünk volna szemtanúi akkora tengerhullámzásnak, de ennek majd utánanézek. Olykor, amikor egykori kedves rajzfilmeket – vagy akár filmeket – látunk, azt érezhetjük, hogy az már kifakult, például a Schubert Éva által emlékezetesen szinkronizált Ursulát sem éreztem annyira félelmetesnek, mint régen; bár valószínűleg azért, mert felnőttem (Ursulára még visszatérek). Mai szemmel nézve cikinek, mondhatni ósdinak" tituláljuk ezeket. S tényleg, A kis hableány a tévé előtt ülve most nem nyújtott akkora fantasztikus és "megérintő" élményt, mint annak idején a moziban ülve. Pedig igazából a rajzfilm mit sem változott, legalábbis hátrányára biztosan nem. Inkább mi lettünk sokkal kényesebbek. Sokan például el vannak ájulva a CGI-től, meg hasonló technikáktól, melyeknek tényleg megvan a maguk jelentősége. Csak aztán a CGI-s látványosságok mellé nem társul igazi tartalom. Például manapság divattá vált szidni az Aquamant. Nekem igazából az is kellemes, emlékezetes filmélményt nyújtott, csak az bosszantott, hogy nem kaptunk egyetlen igazán fajsúlyosnak bizonyuló főgonoszt sem. Mint például Ursula volt. Egyébként különös ez a név. Hiszen a mi Dr. Bubónk asszisztense is ezt a nevet viselte, és a Kérem a következőt egy olyan sorozat, ami kétség kívül korábban készült.

Na igen, Ursula... Emlékszem, hogy amikor annak idején a rajzfilm után kiléptünk a moziból, és közeledtünk a körút felé – bár valószínűleg tudtam, hogy ez nem fog megtörténni –, rettegtem attól, hogy mikor borul be az ég, és jelenik meg a fejünk felett a hatalmasra nőtt Ursula félelmetesen kacagva. Talán azóta is átéltem párszor hasonló érzést. Pár évvel később, egy mozizós napon: Jack, a villám + Mortal Kombat; átéltem egy nagyon hasonló élményt. Amikor a Mortal Kombat megtekintése után kiléptünk az Apolló (egykori Vörös Csillag) Moziból, immár egyáltalán nem félve, hanem kifejezetten bátran, s szinte epekedve vártam, hogy beboruljon, elsötétedjen az ég, és megjelenjen Shao Kahn császár, és néhány társra lelve megküzdhessek vele; persze bármilyen sajnálatos is, tudható volt, hogy ez sem fog megtörténni. Mindig is voltak, és remélhetőleg mindig is lesznek olyan filmek, mint A kis hableány (vagy például a Mortal Kombat), amelyek akkor sem érnek feltétlenül teljesen véget, ha éppen kilépünk róluk a moziteremből, legalábbis a lelkünkben és/vagy az eszünkben legalább rövid időre magunkkal visszük ezeket, azt remélve – vagy éppen attól félve –, hogy tovább folytatódhat körülöttünk, még ha ez hiábavaló remény is.

A kis hableányt mindenképp a legszerethetőbb, legkiemelkedőbb, legemlékezetesebb Disney-rajzfilmek közé sorolnám, még így "öregedő" – az már más kérdés, hogy mennyire gyorsan érő – fejjel és szívvel/lélekkel is, ami sosem fog kifakulni. S a rajzfilmre emlékezve talán még most is ringat a víz. Szinte érzem. (Bár ez nem feltétlenül negatív. Mégis, talán ideje felállni az egyre kényelmetlenebbé váló fotelből.)