Perverz gyilkos a kamera mögött

2021.11.09 19:00 Filmbarbár Olvasottság: <100x

2

Néha megesik, hogy ha két film egyazon időben készül, az egyik hírneve elhomályosítja a másikét. Sajnálatos módon így járt jelen filmünk, a Kamerales is, amely 1960-ban készült, a témája egy pszichopata gyilkos ámokfutása. És ebből már ki is találhatja a rutinos filmnéző, hogy melyik másik alkotás lett jóval híresebb – igen, a Psycho az. Persze a Kamerales „háttérbe szorulásához” kellett a kritikusok ledorongoló véleménye is, igaz, azt is hozzá kell tennünk, hogy ez a film merész témaválasztásával, illetve a téma akkoriban sokkolónak számító feldolgozásmódjával kétségtelenül nagy felzúdulást és értetlenséget váltott ki mind a korabeli kritikusokból, mind a nézőközönségből. Ma már persze egyáltalán nem hat annyira brutálisnak ez a film, mint hat évtizede, hiszen hozzászoktunk ahhoz, hogy még a hírekből is az erőszak ömlik ránk, azon viszont elgondolkodhatunk, mire vihette volna Michael Powell, a film rendezője, ha a Kameralest követően nem döngölik a földbe őt és az alkotását, illetve ha Alfred Hitchcock mára szintén kultstátuszba emelkedett gyilkolósdija nem lopja el a showt.

A műfajilag nehezen besorolható (thrillernek, horrornak, slashernek, de akár horrorisztikus melodrámának is tartható) film egy jólelkűnek és visszahúzódónak tűnő, a valóságban viszont őrült fiatalember, Mark Lewis (Karlheinz Böhm) ámokfutását mutatja be. A Kamerales cím ugyan kissé bénán hat, mégis jól rámutat arra, hogy a kamerának milyen fontos szerepe van a történetben. Az angol cím – Peeping Tom – talán annyiból kifejezőbb, hogy a voyeurizmusra utal, bár magát a kifejezést gyakran inkább a kíváncsi és/vagy indiszkrét emberekre használják. Markról rövid idő alatt kiderül, hogy kegyetlen gyilkos: a kameraláb hegyesre csiszolt végét kvázi tőrként előreszegezve megközelíti a nőket, miközben végigfilmezi az akciót (így pedig a kamera egyszerre válik a valóság rögzítőjévé, a vágyak és a fantázia kiélésének, illetve a gyilkolásnak az eszközévé). És hogy a dolog még cifrább legyen, egy tükröt is szerel a kamerára, amelyben az áldozata végignézheti a saját halálát. A főállásban egy filmstúdióban asszisztenskedő Mark esténként erotikus fotósorozatokat fényképez, alkalmanként pedig végez is a hölgyekkel. Sejthető, hogy magányos típus, a nőkkel zárkózott, s a hegyes vassal történő öldöklés akár a közösülés képi szimbólumaként is értelmezhető. Mivel a férfi képtelen az érzelmi és szexuális közeledésre, ezért ily módon éli ki a vágyait és a frusztrációit, a vas pedig fallikus szimbólumnak is minősíthető.

Hogy, hogy nem, Mark szépen felépített világába rövidesen belerondít egy nő (hosszabb távon kettő). Megismerkedik ugyanis a vele egy házban élő Helennel (Anna Massey), a kicsit csúnyácska, de kedves lánnyal, akivel romantikus viszonya alakul ki. Legalábbis elsőre úgy tűnik. Mark megnyílik a nőnek, megmutatja neki a gyerekkoráról készült felvételeket, amelyekből kiderül, hogy az apja – aki egyébként híres pszichiáter volt – a fiú minden percét dokumentálni akarta, sőt, terrorizálta is a gyereket. Az apa ugyanis azt vizsgálta, hogyan hat a félelem az emberre, a végeredmény pedig egy torz lelkű felnőtt lett. Habár a néző tudja, hogy Mark kegyetlen gyilkos, sajnálja is őt, s úgy tűnhet, hogy a szerelmes Helen személyében elérkezhet a megváltás a pszichopata férfi számára. Mark azonban csupán tárgyként kezeli a nőket, miközben megpróbálja elkészíteni a tökéletes filmet a halállal szó szerint szembenéző, rettegő áldozatairól, és valójában akkor tud férfiasan és határozottan viselkedni, amikor parancsokat osztogathat nekik. Sokat sejtető az a jelenet, amikor egy randit követően nem Helent csókolja meg, hanem a saját kameráját, ez is jól mutatja a szociális téren perifériára sodródott férfi arra való képtelenségét, hogy a nőkkel közelebbi – főként intim – viszonyba kerüljön. Ily módon a kamera egyszerre válik a vágy/kielégülés eszközévé és tárgyává. S képbe kerül Helen vak anyja, Mrs. Stephens (Maxine Audley) is, aki megérzi, hogy Mark rendkívül sötét titkokat rejteget, s hogy itt nagy tragédia készül.

Habár jelen filmet nem ok nélkül szokás párhuzamba állítani a Psychóval, a Kamerales bizonyos szempontból sokkal mélyenszántóbb alkotás, mint amerikai társa. Itt nem a gyilkos kilétének a kitalálása a fontos, s talán nem is annyira a gyilkolás miértje. Ebben az esetben sokkal fontosabb szerephez jut a lélekrajz, a drámaiság, de voltaképpen a társadalombírálat is. Mark sokkal kidolgozottabb jellem, mint Norman Bates, ugyanakkor viszont jóval egyértelműbb az is, hogy Mark áldozat, mégpedig a saját – vélhetően szintén torz lelkű – apjáé. A film egyik fő mondanivalója a polgári társadalom éles bírálata: egyrészt a pornográfiát fogyasztó emberek elítélése, másrészt Mark (valamint apjának) bemutatása révén a tisztes polgár álarca mögött megbúvó szörnyetegek kritizálása. Nem mellesleg a nézőközönséget is bírálat éri, hiszen a néző a film több jelenetében kénytelen virtuálisan azonosulni a gyilkossal, annak kameráján keresztül szemlélve az áldozatok haláltusáját, azaz bizonyos mértékig ő is „bűnössé” válik. És a látás mint olyan rendkívül fontos szimbólummá válik a filmben. Mark a kamera segítségével teremt egy olyan fantáziavilágot, amelyben saját magát hatalmas rendezőnek láthatja, a nőket pedig egyszerre elérhetetlen és gyűlöletes húsdaraboknak. Helen szintén „álomvilágban” él, naiv módon Marknak csupán a jó oldalát próbálja meglátni, mert szerelmes. Az anyja vak, mégis ő lát a „legmélyebbre”, felismeri Mark veszélyes személyiségét.

A Kamerales egy rendkívül sötét és nyomasztó világba kalauzolja el a nézőt, amelyből nincs igazi kitörési lehetőség. A komor hangulatot csak néha töri meg egy kis humor – pl. amikor betekinthetünk a filmkészítés kulisszái mögé, ezeken a pontokon Powell vélhetően jól szórakozott az önreflexív jelenetek során, habár bizonyos értelemben a Kamerales önmagában véve is egy hatalmas önreflexió, a filmkészítés és a rendezők/közönség „mocskos” oldalára összpontosít –, és a film pesszimista végkicsengése is azt sugallja, hogy ez a világ Mark számára élhetetlen. Az emberek, a hozzájuk fűződő érzelmek az ő számára semmit sem jelentenek, s Helen felbukkanása úgy is értelmezhető, hogy Mark választásra kényszerül: a szerelme tárgya vagy a kamera lesz, vagy a nő. Ez a világ már csak azért is rettenetes, mert a főhős brutális gyilkos, mégis szerethető, emberközeli. Nem trükkfelvételekkel megnagyított gumiszörny aprítja itt a jónépet, nem is valami szuperképességekkel bíró antihős, nem. Egy egyszerű, hétköznapi ember, akinek az életében nagy szerepet játszik a „kukkolás”, a megfigyelés. És mindez még időszerűbb ma, mint amilyen volt hat évtizeddel korábban. Ráadásul a rendező nem habozik kijelenteni, hogy a filmbeli gyilkos perverziója semmiben sem különbözik az ilyen jellegű filmeket (vagy bármi más hasonlót) néző szemlélőétől. Nem csoda, hogy ez a tébolyító igazság annak idején érzékenyen érintette a nyárspolgárokat. Nagyjából tíz évvel a film első megtekintése után most ismét leporoltam a sztorit, és bár kicsit izgalmasabb alkotásra emlékeztem, azért így is "szórakoztató" volt. Sajnálom, hogy a Kamerales a majdnem teljes ismeretlenség homályába vész, mert a gyengeségei ellenére is időtálló és elgondolkodtató alkotásról van szó.