Duccio Tessari egyik legnagyobb dobása

2020.02.21 22:31 Filmbarbár Olvasottság: 164x

2

:::CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

A Ringo visszatér az italowesternek egyik kiemelkedő, mégis talán kevésbé ismert és ritkábban játszott darabja. Mindez feltehetően annak is köszönhető, hogy nem annyira látványos, mint sok más hasonló zsánerfilm, s hogy sokkal inkább a lelkiállapotok ábrázolására törekszik. Ezért is merem azt állítani, hogy mint western nem igazán működik, még akkor sem, ha egyébként sok tipikus kellék megvan a történethez. A Ringo visszatér az én szememben sokkal inkább (lélektani) dráma, amelynek persze megvannak a westernes hangulati elemei. Duccio Tessari egyik legnagyobb dobása ez a film, a rendező-forgatókönyvíró talán legkvalitásosabb munkája ez; ritkaság, hogy egy zsánerfilmet sikerül majdnem művészi színvonalon megalkotni, hát ez itt megvan, és szerintem Tessari a munkássága során csak ritkán tudta megütni ezt a magas nívót.

A filmet rendszerint az Odüsszeia egyik motívumával, Odüsszeusz hazatérésével és a felesége kérőivel való leszámolásával szokás párhuzamba állítani. Ebben lehet is némi igazság, azonban szerintem a Ringo visszatér legalább ennyire merít a klasszikus (italo)western kánonjából és toposzaiból is. A városkát terrorizáló teljhatalmú banditák számos más történetből is ismerősek lehetnek, csak itt éppen etnikai felhangja is van az egésznek, ugyanis mexikóiak félemlítenek meg egy amerikai közösséget, vagyis egy önmagát fejlettebbnek, civilizáltabbnak tartó népet, ami az elpuhultság, a jóléti társadalom kritikája is lehet ebben a filmben. (Érdekes színfoltja a történetnek például az alkoholizmusba menekülő, reszkető kezű seriff, aki ugyan amerikai, de a mexikóiak megtűrik őt. Az emberek megvédése helyett az idegenek kiszolgálójává vált, ám a későbbiekben ő is szembefordul a bűnözőkkel.)

Ugyanilyen gyakori (ál)történelmi háttér az amerikai polgárháború kora, vagy az azt követő időszak, ahogyan legalábbis azt az olaszok látták és láttatták. Ez sokszor az olasz nép második világháborús múltjával való szembenézést mint párhuzamot is jelenti: több spagettiwestern főhőse is a háborúból tér haza, és az ott átélt traumákat követően otthon is csak a nehézségek várják, s nehezen találja a helyét ebben a világban (a túlélésben csupán a család emléke, illetve a felesége iránti szerelme segíti őt, s a film sajátos tölteteként szimbolikusan kiemelt jelentőséggel bírnak a virágok is, amelyek kicsit át is színezik ezt a poros, lepukkant, kilátástalan városkát).

Ringo is hasonló figura, akit hazatérve szinte rémálom fogad: a családját lemészárolták a mexikóiak, a felesége és a kislánya gyakorlatilag túszként él, a házát és a birtokát elvették tőle. A film zöme a főszereplő összezuhanását, majd bosszúéhségét mutatja be, s aki folyamatos lövöldözést, lovaglást, akciót, vért, erőszakot vár, az bizony csalódni fog. Erőszak ugyan bizonyos mértékig akad a történetben, de a Ringo visszatér több más társától eltérően kevésbé brutális, ugyanakkor viszont nem is vidám darab.

A cselekmény bizony meglehetősen lassan épül fel, s részben ennek is köszönhetően a főszereplő figurájában egy aránylag kidolgozott jellemet kapunk. Az erőszak ugyan csak visszafogottan van jelen a filmben (jóllehet azért itt is végignézhetjük a főszereplő brutális megverését és megalázását, mint több más westernben is), mégis rettenetesen sötét és nyomasztó világot tár elénk a sztori, s látszólag csak két kiút van innen: a beletörődés vagy a halál (leginkább a mexikóiak keze által).

A westerntoposzok közül a gonosztevőkkel egyedül szembeszálló főhős motívumára épül a film; Ringo nem akar beletörődni a sorsába, ám nem is rohan fejjel a falnak. S talán éppen amiatt találhatják sokan vontatottnak és unalmasnak a történetet, mert részletesen bemutatja a főszereplő aprólékos tervezgetéseit. Ringo csak vár és vár, miközben próbál szövetségeseket keresni, nem akarja idő előtt felfedni magát. (A film zseniális megoldásokkal él, a főszereplő visszafojtott dühét – és a ki tudja, milyen harctéri traumáit – például csupán az időszakos tikkelései jelzik. Noha maga a film látványosnak kevésbé mondható, mégis érezzük, ahogyan fokozatosan nő a feszültség; Tessari itt ügyesen teremt atmoszférát, s a néző szinte együtt lélegzik Ringóval.)

A történet keserű alaphangját az is erősíti, hogy Ringo álcázásra, hazugságra kényszerül, kvázi önmaga megtagadására, ráadásul a saját otthonában és szűkebb „hazájában”. Ebben a világban hazugság nélkül lehetetlen élni, de csak látszólag. Ringo nem veszti el a méltóságát és a gerincességét, így elkerülhetetlenné válik a konfliktus, amit egyébként ő maga is el akar érni. A neorealista és noiros hatások egy romba dőlt világot tárnak a néző elé, s először a főhősünk is el akar innen menekülni, de később mégis vállalja a harcot. Közvetlen segítőtársa a városi virágárus lesz, aki egyébként kicsit oldja ezt a feszült és komor hangulatot, komikumforrásként van jelen a történetben, ami szintén a spagettiwesternek egyik rendszeresen visszatérő eleme. (Nekem a fő gondom az amúgy is majdnemhogy hülyeként ábrázolt virágárussal a szinkronhangja volt, utálom Szokol Péter sivító hangját; itt a szinkronrendezőnek sikerült őt megtalálnia egy kiadós rikácsolásra. Sajnos.)

A filmben ábrázolt érzelmek sokszínű skáláján nagyon jelentős a líraiság, s habár a Ringo visszatér mentes a giccstől, akadnak benne szívszorító jelenetek. Az egyik ilyen pillanat, amikor a főhős a(z egykori) házuk kertjében megáll a családtagjai sírjánál – nem mellesleg már neki is készül a koporsó, mivel halottnak hiszik –, a másik pedig az, amikor a feleségével először néznek újra egymás szemébe, s a nő felismeri őt. De legalább ugyanilyen fontos része a történetnek az a jelenetsor is, amikor a főhős először szembesül azzal, hogy van egy kislánya, akivel sosem látták egymást, s a kislány virágot ad neki.

Tessari (aki egyébként nem nevezhető kiemelkedő alkotónak) itt sikeresen kerüli el az érzelgősség csapdáját: érzelmekkel telten, mégis mindenféle hatásvadászat nélkül tudja bemutatni a szereplők lelkivilágát. S ha valahol, akkor itt érdemes kiemelni Ennio Morricone ténykedését, aki e filmnél is nagyszerűt alkotott, még, ha nem is ismerjük annyira ezt a munkáját, amely egyébként több a hasonló zsánerfilmekben hallható egyszerű klimpírozásnál, mert szervesen kapcsolódik a történethez. Fantasztikus szólamokkal tudja hitelesen ábrázolni mindazt az érzelmi kavargást, ami a szereplőkben ezekben a fontos pillanatokban lejátszódik, érdemes a film zenei anyagát akár önállóan is meghallgatni, mert zseniális.

Noha az italowesternek egyik csoportja a hagyományos értelemben vett szórakoztatáson túl társadalmi-politikai mondanivalót is hordozott (Egy marék dinamit; Tepepa, a hős bitang stb.), ritka közöttük az olyan produkció, mint a Ringo visszatér. Tessari nagy figyelmet fordít a főszereplők lélektanára, aprólékosan építgeti a történetet, s a westernek zöméhez képest mélyenszántó tartalmat ad a filmnek. A cselekmény során a főszereplő jelleme is átalakul, a megfutamodás helyett a kiállás és a bosszú kerül a világnézete középpontjába. Jóllehet Giuliano Gemma az egyik legjelentősebb olasz zsánerfilm-sztár volt, és számtalan westernben is láthattuk őt, szerintem itt nyújtotta élete egyik legjobbját. És ez a film arra is ékes bizonyíték, hogy komolyabb szerepekben is helyt tudott volna állni, csak éppen jórészt elkerülték őt ezek a lehetőségek. Fernando Sancho – aki rendszeresen alakított rosszfiúkat – számomra sosem volt igazán hiteles színész, legalábbis nekem mindig úgy tűnt, hogy nagyhangú figurákat formál meg, akikről azonban nehéz elhinni, hogy valóban veszélyesek lennének. A zsánerfilmek szerelmesei az ismertebb nevek között felfedezhetik Nieves Navarro művésznőt is, aki később főként thrillerekben és horrorokban domborított.

A Ringo visszatér méltatlanul háttérbe szorított alkotás, amely a klasszikus (western)filmes sémákat és figurákat a megszokottnál árnyaltabban mutatja be, s amely sok tekintetben kilóg a sorból, nehezen értelmezhető a hagyományos spagettiwesternek kliséi mentén. Ha nem is észvesztően fordulatos ez a film, mégis végig fenntartja a néző érdeklődését, csak éppen sokaknak okozhat csalódást, mert a nézők a prekoncepcióik alapján valószínűleg nem egy lélektani drámára számítanának előzetesen a műfaj besorolás olvastán/hallatán. Több türelem kell ehhez a filmhez, mint sok más westernhez, ez kétségtelen, de aki nyitott az emberi érzelmekre és drámákra, az szerintem ezt nem fogja bánni.