Tulajdonképp egy bizonyos aspektusban szorosan kapcsolódik a 70-es évek végén és a nyolcvanas években készült, a vietnami háborúról szóló filmekhez. Gyakorlatilag az elsők közül való, amely igazán nagymérvű rendező kezei közül került ki. Egy évvel vagyunk az ún. béketárgyalások lezárulása után, az eredmény infernális – már ami a háborúban akár katonaként, akár civilként történt részvételt illeti. Százszor, ezerszer visszahallottuk már, mennyiben más az íróasztal mögül konstatálni a folyamatok eredményeit, majd újabb ezrekkel megtölteni egy hadtáp egységet szállító repülőgépet hadügy- vagy külügyminiszterként, mint netán magas rangú tisztként részt vállalni benne. A kezeid ritkábban lesznek véresek, sárosak, kisebb eséllyel halsz brutális halált, vagy kapsz el valamilyen betegséget. Ugyanakkor a lelki felelősség és teher – noha nem látszik – mégis egyre nagyobb, ahogy a háború poklából egyre távolodunk el. A háborút csak egyféleképp lehet megúszni ép lélekkel, ha valaki nem rendelkezik hasonlóval, esetleg már annyi időt szolgált le, hogy teljesen kiégett, netán totális szociopata. Persze alapvetően nem ebből indulunk ki.
A Taxisofőr esetében főszereplőnk – Travis (Robert De Niro) – ismeretlen háborús előélettel, de nagyon is specifikusnak tekinthető lelki sebekkel tért haza. A számos esetben már jól ábrázolt álmatlansággal és furcsa pszichológiai tünetekkel éli mindennapjait. Végeredményben a kezdeti próbálkozásoktól láthatjuk a karakter mindennapjait, ahogy intenciói egy normális(nak) mondható mindennapi életbe történő visszazökkenést céloznak. Több, mint valószínű, hogy lelki attitűdje inkább neurózisos, mint pszichopátiás jellegű. Kedélyesen próbál társalogni; a megszokott városi munkás hétköznapokhoz szokott, mindenkiben az őszintétlen, csalárd szándékot feltételező emberek számára egy transzorientált személy közelsége furcsán hat. Viselkedésmintázata olykor egy távoli bolygóról származó idegen képét festi le, egyértelműnek tűnő jelenségekre kérdez rá, nem érti az egyes emberek reakcióját sem, és főleg a szociokulturális összképet képtelen megemészteni, melyre nagy valószínűséggel a legjobb antipélda már az akkori New York is.
Narrációi által az alkotó kritikán aluli képet tár a néző elé a nagyvárosi morális nyomorról, az összességében első pillantásra nem látható, de az egyes mikroközösségek vagy az egyén esetében nagyon is fellelhető visszásságokról. A nagyon gyakran éjszaka játszódó jelenetek a homályos képektől tarkított látványvilág, az elmosódó fények és árnyak révén ezt a képet még sötétebbre festik. A megdöbbentő az, hogy ahogyan elmeséli érzéseit, abból azt szűrhetjük le, hogy nem igazán különbözik a háborús hadszíntér egy átlagos otthoni városi élet mindennapjaitól. Sajnálatosan kudarcra ítélt próbálkozásai a párkapcsolatok terén jóval nagyobbra nyitják azt a bizonyos érzelmi ollót, itt már jól látható az az óriási hiány az emocionális háttért és morális érettséget tekintve, amely képtelenné teszi egy akár átlagos randevún való részvételre is.
Nincs más választása – mivel praktikusan egyenlőségjelet tesz a régi és az új élete adta feltételek közé –, ott folytatja a háborút, ahol távol, Ázsiában abbahagyta. Ennek á propos-ját adja a szüleitől elszakadt, és sajnálatos módon a lehető legpokolibb környezetbe kerülő, gyakorlatilag kiskorú örömlányként kitartott Irisszal való véletlen összeismerkedése. A jelenség mint kritikus neuralgikus pontja a drámának egyébként jól láthatóan nem volt politikailag korrekt tárgyalásmódja a nagyvárosi kulturális életnek. Bár később a kritikusok inkább így fogalmaztak: a rendező korát megelőző módon vitte vászonra gondolatait, amelyeket a kortárs filmművészet kevésbé értékelt. Később aztán ezen mozikülönlegességek elnyerték méltó helyüket a mozitörténelem úgymond hírességek csarnokában. A probléma csak ott kezdődik, hogy ahogyan lefestették az alkotók a korabeli viszonyokat, csakúgy mint egy Vietnamból visszatérő katona viszonyulását egy egészen furcsává vált társadalomhoz, az nagyon is igaz volt.
Travis valószínűsíthető pszichés állapota sajnos minden tapasztalat szerint megfelelő táptalajt szolgáltatott volna egy szexuális visszaélésben való részvételre. A lánnyal való összeismerkedése mint kvázi véletlen történés ennek szabad folyást engedhetett volna. Nyilván azonban nem véletlen volt mindez. Minimalista háborúja a korszellem ellen naiv módon való hozzáállás egy tetten nem érhető, csak a fizikai síkon megvalósult pusztulást maga mögött hagyó gonosz aurával szemben. Mégis – ha csak rövid ideig is – újraidézi a dzsungelharc jellegzetes vonásait és a gyötrődés minden lelki mibenlétét. Az átláthatatlan bozótot felváltják a lépcsőházi falak, az ellenséges katonákat a civil élet alkalmi szociopatái, vagyis csak a díszlet változik. A végkifejlet kissé paradox, félig-meddig happy end, de a néző tudja, hogy harminc-negyven év még sok egy ember életéből, hogy tökéletes családapává váljon, mert a múlt mindig kísért.
90 Taxisofőr (1976)
Travis Bickle (Robert De Niro) vietnami veterán, aki a háború után taxisofőrként próbál meg beilleszkedni a New York-i hétköznapokba. Munkája során rengeteg emberrel találkozik,... több»
Szereplők: Robert De Niro, Martin Scorsese, Jodie Foster, Harvey Keitel, Cybill Shepherd
