A film az U-19-es labdarúgó válogatottat kíséri végig az Európa-bajnokság selejtezőjének első körén Svédországban. Az ott töltött időszakról készített felvételeket itthon készített interjúkkal foglalták kontextusba.
A film kezdetén azt látjuk, ahogy a felnőtt válogatott vereséget szenved a svéd csapat ellen a Puskás Ferenc Stadionban. Ezután óriási kontraszttal egy havas pálya szélén találjuk magunkat, ahol egy magányos ember fut egy szamár asszisztálása mellett. Ez a kép jelképezte azt a szellemi és infrastrukturális sivárságot, ami a magyar futballt szimbolizálta.
Az infrastruktúra hiányát szinte az összes megszólaló említette, ami ma már nem jelenthet problémát. A szellemi tőke hiánya minden szempontból kézzel fogható a filmben, amikor a fiatal játékosokat látjuk külföldön, hogy mennyire elveszettek nyelvismeret nélkül. Az edzők szakmai deficitje is megfigyelhető, mint ahogy az önkritika teljes hiánya is.
Az MTK-nál az elmondottak alapján minden tökéletes volt, ami, ha akkor igaz is volt, nem ők lettek a közeg iránytűi, hanem szép lassan belesüllyedtek a magyar közeg általi mocsárba. A szövetségi kapitány joggal ócsárolta a klubokat a profizmus és a szakmai hozzáértés hiánya miatt, majd ezek után látjuk, ahogy a játékosok Svédországban italboltba és gyorsétterembe járnak. A csapatmegbeszélések se vetik rá a legjobb fényt, hiszen hogy várhatnád el tiniktől, hogy komolyan vegyenek valakit, ha te is lekezeled.
A legérdekesebb az aranylabda kérdés, amit Muhi tesz fel a legígéretesebb fiataloknak. A kérdezettek között nem volt ott az a 3 játékos (Szalai Ádám, Guzmics Richárd, Bogdán Ádám), aki a legtöbbre vitte. Ez is azt jelzi, mennyire rosszul mérik fel itthon az értékeket.
Ennyi idő után újra látni ezt a dokumentumfilmet felért egy keserédes időutazással. A konklúzió az, hogy a külcsín most már rendben, de a háttérben lévő folyamatok legalább olyan elkeserítőek, mint akkor.
