A The Forest hatalmas hátrányból indult a szememben, hiszen Natalie Dormer személyében egy olyan Trónok harca-színésznő alakítja benne a főszereplőt, akit nem túlzottan kedvelek, ráadásul az előzetes alapján a film egy tükörsima ijesztgetős horrornak tűnt, aminek még az IMDb pontszáma és a kritikai visszhangja is eléggé elkeserítő. Lényegében csak a párom unszolására ugrottam neki a produkciónak, őt ugyanis valamilyen titokzatos okból megragadta a mozi trailere, pedig nem is horrorrajongó.
Erre mi történik?
Jókora pozitív csalódásban volt részem, ugyanis a The Forest egy kifejezetten hatásos és jól összerakott horrorfilmnek bizonyult a számomra (is).
A sztori pedig a következő:
A Sara nevű főszereplő hölgy (Natalie Dormer) Japánba utazik, hogy megtalálja Jesst, a kissé labilis ikertestvérét (őt szintén Dormer alakítja). Jess a Fudzsi-hegy lábánál elterülő Aokigahara-erdőbe vette be magát, ahova általában azok az emberek mennek, akik valami okból kifolyólag véget akarnak venni az életüknek, mert nem bírják tovább a földi lét poklát.
Nem sokkal ezután Sara összeismerkedik egy Aiden (Taylor Kinney) nevű ausztrál újságíróval, akitől hatalmas segítséget kap a kereséshez, ami bizony egyáltalán nem tűnik egyszerűnek.
Az erdő ugyanis egy nagyon veszélyes hely, ahol az emberek elméje könnyen megzavarodhat, ha letérnek az ösvényről, és a lelkükben nincs teljes béke.
Hogy a legszembetűnőbb dologgal kezdjem, külsőségek szempontjából a film igen jól teljesít.
Már a Tokió utcáin zajló események is szépen fényképezettek, pazar színvilág, fény-árnyék összhang, de aztán később, a hegyi erdőségben teljesedik csak ki igazán a látványvilág.
Az operatőr, Mattias Troelstrup értette a dolgát, a képek szépen megkomponáltak, személyes kedvencem a barlangi helyszín, ami különösen hangulatosra sikerült a fény-árnyék játszadozással, ami fantasztikus. Természetesen a film nem érhet pl. egy The Revenant nyomába, nem is olyan hivalkodóak a képei, de mindenképpen letisztult és profi a végeredmény.
A vágás nagyon „lelkes”, a vágó igyekezett a rendelkezésére álló eszközökkel maximálisan rásegíteni a film hatásmechanizmusára, pl. a jumpscare jelentek esetében nagyon hangsúlyos a munkája.
De a jó dolgokhoz sorolom még a zeneszerző, Bear McCreary (ő a The Walking Dead sorozat zenei agytrösztje) munkáját is. A film zenéje igencsak minimalista jellegű lett, és csak majdhogy a történet vége felé lesz dinamikusabb. Az audio oldal ezzel együtt nem rossz, csak szerintem lehetett volna valamivel harsányabb és kicsit markánsabb is.
A színészi játék szempontjából ebben a filmben szinte minden az abszolút főszereplőn, Natalie Dormeren áll vagy bukik. Bár a külhoni sajtó egy emberként ekézte az alakítását, véleményem szerint a ferde mosolyú színésznő jól és nagyon ügyesen oldotta meg a feladatát, és hiteles tudott lenni mindkét szerepében. A felbukkanó mellékszereplők alakítása is rendben volt, bár igazán kimagaslónak egyikük teljesítményét sem értékelném.
Na, elég is a külsőségekből, térjünk át a film igenis létező belbecsére!
A történet első pillantásra egy „B kategóriás” horror amerikanizált verzióját sejteti, azonban ez nem egy The Grudge-féle remake, hanem egy relatíve eredeti történet.
A sztori alapját képező erdő meglepő módon valóban létezik Japánban, és tényleg rengeteg öngyilkosság történik ebben a vadonban. Jason Zada elsőfilmes rendező és a film három írója (Nick Antosca, Sarah Cornwell, Ben Ketai) nagyban merítettek (és hitelesen) az ázsiai horrorfilmes hagyományokból (pl. nem ússzuk meg félelmetes japán diáklány nélkül), de a végeredményben alapvetően egy amerikai típusú, jumpscare jelenetekben bővelkedő, pszichologizáló horrorfilm sikeredett belőle.
A produkció egyrészt tényleg kifejezetten ijesztő, hiszen a menetrendszerűen érkező, székből kiugrasztó effektek profi módon prezentáltak, másrészt viszont a nagyon feszült hangulat is garantált, a főszereplő Sara látomásokkal és téveszmékkel terhelt, kőkemény pokoljárása ugyanis a tiszta játékidő előrehaladtával fokozatosan szorítja össze a néző torkát és sötétíti el a lelkét Mindez nem pusztán az erdőben előbukkanó szörnyűségekből fakad: ez az erdő ugyanis az addig elfojtott bűntudat és a lélek mélyén lapuló szomorúság erdeje. Sara minél mélyebbre merészkedik ebbe a vadonba, annál inkább szembe kell néznie saját elfeledettnek hitt gyermekkori félelmeivel és traumáival. Míg ugyanezeket a megrázkódtatásokat a testvére évek alatt, fokozatosan dolgozta/dolgozza fel, Sarának itt és most kell megküzdenie a gonosz entitásként és démonként rátörő emlékekkel.
A The Forest pszichologizáló vonulata jól eltalált, de talán nem igazán eredeti és mély ahhoz, hogy a klasszikusok közé emelje a mozit.
Sara igazi nyugati emberként igen szkeptikusan áll a japán misztikumhoz, racionalizálni igyekszik a felmerülő hihetetlen akadályokat, ahelyett, hogy szembenézne az erdő igazi, a lelket sújtó, purgatóriumi erejével.
Kifelé koncentrál, a természetellenes csönddel bíró, vadállatok nélküli rengetegre, ahelyett, hogy befelé nézne, a saját lelkében csendben megbúvó vadonba.
Ezt a problematikát a film jól bontja ki, de szélesebb körben is vizsgálódhatna, és kevésbe megalkuvó is lehetne bizonyos hatásvadász megoldásokkal szemben. Ami még kifejezetten pozitívum a film kapcsán, az a kőkemény paranoid hangulat: Sara a történet felétől olyan tévképzetekkel küzd és gyanúkkal él, amelyek logikusnak tűnnek, és egyáltalán nem biztos, hogy alaptalanok.
Egyszóval én nyugodt szívvel tudom ajánlani.
Jó mozi, ami magába szippant.
Kedvenc fotelem sem dobott ki.
52 Sötét erdő (2016)
Egy fiatal nő Japán "öngyilkos erdőibe" megy, hogy megtalálja elveszett ikertestévért, azonban az erdőben természetfeletti borzalmak várják. több»
Szereplők: Natalie Dormer, Taylor Kinney, Eoin Macken, Stephanie Vogt, Osamu Tanpopo
