Ezen a részen szenvedtünk a legkevesebbet

2018.02.25 22:32 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 236x

0

A filmek színvonala éppen a könyvekével ellentétes arányban változott. Míg szerintem olvasva még messze az első rész volt a legélvezetesebb, a második-harmadikat már szenvedve küzdöttem végig, csak hogy elmondhassam, ez is megvolt, addig a filmek esetében az első rész gyötrelmei a második-harmadik etapra kissé enyhültek. Ez talán azon is múlott, hogy színészeink kicsit megízlelték a szakma szépségeit, s már Miss Johnson se nyekegett annyit, mint A szabadság ötven árnyalatában, sőt, azt kell, hogy mondjam, hogy magához képest egész sokat fejlődött, s egy sokkal határozottabb és tökösebb Ana-t hoz, aki újdonsült férjecskéjét mostmár úgy irányítja, ahogy neki tetszik. Ami Jamie Dornant illeti, több helyen olvastam, hogy már az is kétséges volt, hogy a befejező részre sikerül-e visszacsábítaniuk (ejnye, Mr. Grey, hát nem olyan egyszerű kiszállni egy ilyen nagy bevételt hozó franchiseból), az alakításán ez a kényszeres visszakönyörgés tökéletesen látszik is. A legtöbbször halálosan unalmas fejet vág, s szinte lerí róla, hogy partnernőjét sem csípi annyira, mint ahogy a szerep ezt megkívánná. Bár tény, hogy a karaktere is jelentősen megváltozik a három rész alatt, a széria végére már leginkább egy gazdag papucsférj, akit egyetlen nő irányít…semmi több.

A forgatókönyv számlájára gyorsan írjunk jóvá egy piros pontot, többször is sikerült ugyanis megnevettetnie a filmnek, s most még csak nem is úgy, mint az első részben, amikor kínomban nevettem, annyira gyengére sikerült egy-egy párbeszéd. (SPOILER Kedvenc poénom, amikor az ex-főnök/szoknyapecér Jack betör a szuperbiztos, őrökkel teli házba, s nagyszerű testőreinknél nincsen semmi, amivel meg tudnák kötözni, Ana pedig egyből tudja, hogy melyik szobába kell mennie egy erős kötélért SPOILER). Ha már Jacknél tartunk, fő bajkeverőnek azért elég gyenge volt, de legalább néha megzavarta Greyék unalmasan nyugalmas állóvizét. Az pedig egyenesen érthetetlen, hogy Jacknek miért kellett úgy kinéznie, mint egy 40 fokos lázzal küzdő náthás ember, aki ráadásként már egy hete nem is aludt… sikerült nemcsak a motivációit tekintve, de kinézetileg is teljesen komolytalanná varázsolni.

Ami a szexjeleneteket illeti, kicsit már sok volt a jóból (ha lehet így fogalmazni), szolgaian próbálták utánozni a könyvet, amelynek minden második oldala szexbe torkollik, így azonban már egyáltalán nem villanyoztak fel a szexi jelenetek, inkább azt éreztem, hogy „jajj, már megint nem bírnak magukkal”. Úgy tűnik, a forgatókönyvírók nem nagyon tudtak okulni a könyv és a korábbi két film legnagyobb hibáiból: a harmadik etapra is csak azt a hatást éri el a széria, hogy valahogy megpróbálja kitölteni a két szexjelenet közötti időt, a maga igencsak szegényes/korlátolt tárházával. És igen: amikor már végképp nem tudtak mit kitalálni, akkor jött „A” vörös szoba, aktuális slágerek aláfestő zenéivel. Elnézést, de így a film(ek) csak unalmasak lesz(nek).

Tény, hogy még ha megosztóan is, de a regény (és persze a filmek is) hatással voltak a közönségre, a moziból kilépve, halál komolyan síró tizenéves kislányokat láttam, akik most vagy meghatódtak a kihagyhatatlan, szirupos lezáráson, vagy pedig (és ez a valószínűbb) úgy érzik, hogy ezzel lezárult egy korszak, már nem lesz mit várni Valentin-nap tájékán. (Ohh, dehogyis nem). Bár ezt azért ne kiabáljuk el, az 50 árnyalat trilógia azért nem keveset hozott a konyhára, így az sem kizárt, hogy egyszer újra találkozunk Grey-ékkel a filmvásznon, csak talán más színészekkel. Ki tudja. Jamie Dornannak és Dakota Johnsonnak pedig sok sikert kívánok ahhoz, hogy szabadulni tudjanak valaha ebből a skatulyából, amibe szerintem egy életre bekerültek a film révén.

Az értékeléshez csak egy kis adalék: az egész szériát tekintve ezen a filmen szenvedtünk a legkevésbé, s szeretnénk a javuló tendenciát is érzékeltetni, csupán ezért a 3 pont.