Ma jegyzetelem le a tegnapi film élményét, frissiben...
Nem zseniális, de érdemes egy próbát tenni vele, mert azért vannak benne tanmeseszerű részek, amelyeket érdemes feleleveníteni...
Lássuk!
Kóc (Anna Pniowsky) és édesapja (Casey Affleck) ha éppen nem az erdőben bujkálnak, akkor minél nagyobb titokban járják az utakat, hogy biztonságos menedéket keressenek maguknak. Az emberiséget megtámadta egy vírus, ami a legtöbb nő halálához vezetett, ezért az édesapa minden áron meg akarja védeni lányát a megváltozott, és félelmetes körülmények között...
Az apa teljesen alkalmatlannak érzi magát, hogy egyedül viselje a felelősséget és nevelje egy nagyon félelmetes világban a lányát, és ezt a feleségének ki is fejti...
Első gyermekes szülőként minden tapasztalat nélkül kell életben tartania és tanítania a gyermeket, ami nem kis feladat...
A gyakorlatlanság és a kiélezett helyzet miatt - bár megmarad a hierarchia, az apa dönt és vezet - felborulnak a klasszikus apa-lánya szerepek, egymással teljesen ellentétes fellépéseket generálva. Az apa irányít és próbálja hozni a szabályokat, de az egymásra utaltság miatt kialakul egy sokkal bensőségesebb kötelék köztük, ami lehetővé teszi, hogy a lányával egyenrangú partnerként kommunikáljon, ne úgy, mint egy 11 éves gyerekkel...
Ugyanakkor tőle telhetően próbálja biztosítani lányának a gyerekkort, legalábbis amit tud neki adni, mesékkel, tanító célzatú történetekkel szórakoztatja őt, és ifjúsági regényeket szerez neki, és elmondja, hogy miért olvassa el...
E két nagyon szép attitűd már az első negyedórában megmutatkozik: először még a sátorban látjuk őket, ahogy az apa Noé bárkájáról mesél, gyönyörűen beleszőve a saját képzeletét, a következő percben pedig már az etika és erkölcs fogalmát és azok hasonlóságát, és különbségeit fejtegetik.
A küzdelem a film teljes egészében jelen van, holott igazi erőszakos akciót szinte csak a játékidő legvégén láthatunk. Minden képkockából, minden párbeszédből, minden mozdulatból süt az akarás, a védelmezés, a túlélés, a jobb világ reménye, amihez nem kellenek nagy példamondatok és giccses körítés...
A nyomasztó érzés teljesen átragad a nézőre, aki - csakúgy, mint a főszereplők - megfeszülve, ugrásra készen várja, mikor kell hamarosan tovább indulni. Míg a történet kifejezetten frusztráló, az operatőri munka bizonyos elemeiben segíti a baljós és nyomasztó atmoszférát, bizonyos részeiben pedig aszinkronban van vele, ami érdekes aspektusból mutatja a történéseket...
Szürke, komor, fakó, statikus képek, vizuális, de kissé banális tájleírás jellemzi, ami utal a beszűkült lehetőségekre és az egykor sokszínű világ változásaira, miközben már-már békés képeivel és higgadt, hosszú snittjeivel ellenpontozza az agresszív realitást, ami majd persze az arcunkba csapódik!
Ezt a stílust a dinamikusabb akciójeleneteknél is megtartja, nem a vágással ad ritmust a történéseknek, hanem a nagyon kellemes koreográfiával. Mondhatni, szokatlan valós időben verekedést látni, de ez a kifejezésmód nem felpörgeti a nézőt és felfokozza az érzelmeket, sokkal inkább elmélyíti és jóval feszültebbé teszi azokat...
Az Életem fénye szinte csak az apa és lánya kapcsolatára fókuszál, de nem csak arra, hogy egymás viselkedése milyen reakciókat vált ki belőlük, hanem hogy a környezet mennyire lehet hatással két emberi lény viszonyára. Egy durva világban, ahol az engedelmesség, ügyesség, a leleményesség, a gyorsaság és a tökéletes döntések, egyéb, máskor talán kevésbé megbecsült tulajdonságok felértékelődnek, elengedhetetlen az őszinteség, hogy megértsük a változó világ összefüggéseit. A film gyönyörűen mutatja be azt a ritkaság számba menő egyenességet és bizalmat, ami annyiszor megkönnyíthetné az emberek életét, csak már elszoktunk ettől...
Egy ponton például az apa elnézést kér a lányától, hogy nem magyarázta el neki pontosan, miért kell szót fogadnia neki, és tételesen, mindent on-the-nose kimondva elmesél. Ez szokatlan, hiszen a filmek általában rengeteg rejtett mondanivalót (subtex) építenek bele a filmekbe, és ezeket az ügyesebb, okosabb nézők ki tudják csemegézni, a többiek pedig a szokásos „nemértemsemmiértelme” mondanivalójukkal élik tovább életüket!
A főbb szereplőknek nincs neve (kivéve Kócot, de ez egy uniszex becenév), és Kóc sorsa, hogy megtagadja, sőt inkább letagadja saját nemét. Lányként gondol magára és a biológiának köszönhetően előbb-utóbb nem is fogja tudni ezt titkolni, de egyelőre bele van kényszerítve a kettős létbe, és fiúként kénytelen mutatkozni, hiszen ha bukik, annak beláthatatlan következményei lennének!
Ezek a komponensek segítik teljesen, és kendőzetlenül univerzálissá tenni a mondanivalót, és elhagyják a különbözőségek jelentőségének terhét...
A posztapokaliptikus film alapkoncepciója kapcsán el lehet gondolni az emberi jellem és test sajátosságainak kivételes fontosságán, a kizsákmányoláson, az ember áruba bocsátásán, az üldöztetésen, az elemi ösztönösség erején. A lánynak olyan világban kell felnőnie, ami rettenetes nehézségeket tartogat számára, és az a néhány eseménytelen perc, ami megadatik, jelenti majd számára a totális boldogságot. Úgy kell nőnek lennie, hogy tudatosan fogalma sincs, mit jelent ez, de önkéntelenül is azzá válik, azzá kell válnia, hisz sorsa már születésekor beteljesedett!
Érzelmes, értelmes, és odafigyelős mozi!
Megfelelő intelligenciával kihagyhatatlan!
Kedvenc fotelem simán bírta a néha-néha végbemenő „fészkelődésemet!”
60 Életem fénye (2019)
Egy pusztító világjárvány következtében az emberiség lélekszáma drasztikusan megcsappant, a halálozások pedig különösen a női nemet érintették. A drámai járvány... több»
Szereplők: Casey Affleck, Elisabeth Moss, Anna Pniowsky, Tom Bower, Hrothgar Mathews
Na ezt megnézném!