A Disney technikai erődemonstrációja

2019.07.30 18:27 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 838x

3

Biztonságjáték vagy az egyik legmerészebb húzás, ami valaha felötlött a Disney mogulok fejében?

Az oroszlánkirályról egészen nyugodtan kijelenthetjük, hogy mindannyiunk kedvence. Örök klasszikus státuszában egy pillanatig sem kételkedhetünk. Éppen ezért necces, ha valami újat akarnak kihozni a sztoriból, mert szóról-szóra ismerjük a történetet, s ha valami máshogy történik, akkor máris ott a hiányérzet. Kicsit olyan ez, mint mikor egy anyuka ezerszer meséli el csemetéje kedvenc meséjét, s mivel késő van, gondolja, rövidít egy kicsit. Meddő próbálkozás. Persze az is lehet, hogy Jon Favreau rendező éppen ebbe a csapdába esett bele. Nem szeretett volna hiányérzetet okozni bárminemű változtatással, így inkább úgy döntött, az eredeti, bevált történetvezetésnél marad. A probléma csupán az, hogy bizony semmi nem jó a jó öreg mozinézőnek: az ismert élményt szeretnénk újra visszakapni, de közben szomjazunk az újdonságra. S nehéz megtalálni az egészséges egyensúlyt a kettő között, az új Oroszlánkirálynak pedig úgy tűnik, nem sikerült beállnia a sikeres Disney élőszereplős remake-ek sorába, a nézői kíváncsiság kielégítetlen maradt. Oké, oké, hogy ma az élőszereplős Disney-történetek világát éljük, de mi van akkor, ha olyan meséről van szó, amelyben egyáltalán nem szerepel ember, amikor egy jól megválasztott színész a hátán viheti az egész filmet? Hát akkor be kell érnünk egy tökéletesen megalkotott, fotórealisztikus CGI-jal, csakhogy ez önmagában már nem elég nekünk. Már megint ez a szőrös szívű néző, akinek semmi sem elég. Pedig meg kell hagyni, a látvány az pazar, s kezdetben még ott a bizsergés is bennünk, hogy amit eddig animációban láttunk (és imádtunk), azt most „élő” állatok képében csodálhatjuk meg. De közben meg akármennyire is élethű, tudjuk, hogy nem más ez, mint egy baromira ügyes számítógépes alkotás.

Több jelenet is olyan, mintha egy természetfilmet látnánk (erre a legjobb példa talán az oroszlánszőr hosszú útja Rafiki fájához). S ezen a ponton esett át a film a ló túloldalára, hiszen azok az érzelmek, amelyek animációs technikával egyetlen tollvonással ábrázolhatók, nem feltétlenül valósíthatók meg egy fotórealisztikus állatszereplő esetében. Erre talán Zordon a legjobb negatív példa, valahogy nem működött annyira az alamuszi gonoszsága a filmben, mint ahogy az működött a klasszikus mesében. A hiányérzetet pedig azzal próbálták palástolni, hogy még egy jó nagy adag tenyérbemászó feelinget erőltettek Zordonra, ami nem segített rajta, sőt! S valahogy így vagyok a hiénákkal is, akik pedig (érzésem szerint) még egy picivel több játékidőt is kaptak az új filmben. A legszívszorítóbb jelenet persze most is képezi a gombócokat a torkunkba, de ezen nem lepődtünk meg túlzottan, hiszen egyszer már megírták tökéletesen, nem lehetett vele hibázni.

Nem lehet szó nélkül elmenni a dalok mellett sem. Eddig is sok esetben fájó volt a magyar szinkron, de itt még a magyar dalok sem működtek jól. Remélhetőleg eredeti nyelven más a helyzet, csakhogy moziban (legalábbis vidéken) nincsen választási lehetőség. Vagy szinkronnal nézed, vagy sehogy. A dalszövegek esetében minimális változtatások történtek, azoknál viszont csak kapkodjuk a fejünket, mert sokszor értelmetlennek tűnnek.

Nagyon érdekes, hogy pont Az oroszlánkirálynál fogalmazódott meg bennünk a leghangsúlyosabban az a bizonyos gondolat, mely szerint mit is várunk mi, filmkedvelők egy ilyen „élőszereplős remake-től”. Egyrészt nem akarunk egy gyökeresen más történetet, mert azt szentségtörésnek éreznénk. Másrészt viszont azt sem akarjuk, hogy egy szolgai másolás játszódjon le a szemünk előtt, mert akárhogy is nézzük (technikai zsonglőrködés ide vagy oda), az eredeti változat úgy jó, ahogy akkoriban megálmodták és elkészítették. Simba új „meséje” mondhatni túlságosan is hű elődjéhez abban a tekintetben, hogy a játékidő egy részében képkockáról képkockára ugyanazt láthatjuk, mint az 1994-es animációban, csak „még szebb” kivitelben. Itt azonban még inkább érvényes lesz az a bizonyos „de” kötőszó: a technika önmagában nem elég, s ha egy film esetében a technikai háttér kap több és több teret, úgy az emberi összetevők fognak a háttérbe szorulni, mint a képzelőerő és az érzelmek.

Félreértés ne essék: vannak olyan pillanatok, amelyeket nagyon jó átélni újfent a mostani változatnak köszönhetően, de azok már 25 éve is nagyon jó pillanatok voltak. És hiába a játékidő közel fél órával történő meghosszabbítása, ez inkább csak azt eredményezte, hogy a jelenetek alakultak át egy kicsit, vagy hosszabbodtak meg (vagy éppen rövidültek meg, mint pl. Zordon ikonikus Készülj hát! dala, ami valamiért nem csengett jól, pedig a mesében elképesztő ereje van), valamint egész konkrétan egyetlen új jelenet fért el az új, majdnem kétórás filmben, magyarán: érdemi többlettel nem tudnak szolgálni. És még mindig a technikai oldala a dolognak: legyen bármennyire is ügyes és tehetséges a színész vagy színésznő a mikrofon mögött, ha a CGI által létrehozott állatok mimikája Steven Seagaléval vetekszik, akkor nagyon nehezen fog tudni érzelmeket átadni. Márpedig tudjuk jól, hogy az emberi szem különösen érzékeny az arcjátékra, de ha az öröm, a bánat, a meglepettség vagy a düh mind ugyanúgy fejeződik ki, nos, finoman szólva is elvész mindaz, ami az eredeti mese sava-borsát adta.

Az „élőszereplős” Oroszlánkirályt leginkább úgy tudnánk jellemezni, hogy egy technikai erődemonstráció, amibe biztosan rengeteg időt, pénzt és energiát fektettek az egeres cégnél. Pazarul néz ki, de valamit kifelejtettek belőle: a lelket. És olyan filmet nézni, ahol ez hiányzik, nagyon nem jó.