A „boszis” filmek már nem igazán eredetiek.
Aki újat, újdonságot akar kitalálni a zsánerben, nagyon össze kell kapnia magát.
Nézzük hát aktuális filmünket.
Filmünk, tematikája szerint, kísértetházas horror.
Zsánere pedig misztikus, kissé gore beütésű „wicked witch” mozi.
Forgatókönyvét pedig annak a Neil Elmannek köszönhetjük, aki már több filmben is bizonyított.
Hol így, hol úgy.
A rendezője pedig Alex Merkin, aki mindent elkövetett a cél érdekében.
Íme:
Egyetemista és laza fiatalok egy csoportja Halloweenkor felkeresik a város szélén álló, teljesen elhagyatott és rossz hírű házat, amelyben állítólag régebben egy félelmetes hírű boszorkány lakott.
Előre küldik egy társukat, hogy ő majd jól megijessze a házba betoppanó lányokra, de ez a terv nagyon nem jön be, mert nemsokára ők ijednek meg, ugyanis a ház nem ereszti őket.
Előbb az egyik lány ujját harapja le a tükör, majd a sebesült társuk arcán kezdenek ocsmány ragyák burjánzani, ráadásul valamiféle koromfekete, füstalakban közlekedő entitás üldözi őket permanensen a hirtelen labirintusra emlékeztető ház folyosóin, miközben a fiatalok száma egyre inkább fogyatkozik.
De már ott kezdődnek a gondok, hogy a filmben bemutatott hatalmas, ápolt kerttel rendelkező, teljesen újszerű kúria minden, csak éppen nem egy boszorkányságért elítélt nő (Paloma Paulin) misztikus lakhelye – inkább valamiféle ténylegesen ódon, fáktól körülölelt, düledező romot képzeltem volna el, mintsem ezt a kissé sterilnek tűnő kvázi palotát.
Ami egyébként annyira hihetetlenül elhagyatott, hogy a villany például első próbálkozásra felkapcsolódik. (Ahhh…)
Ezért aztán gyakorlatilag semmiféle sötét és/vagy fenyegető atmoszférával nem rendelkezik a film, ami számomra hatalmas nagy mínusz.
Persze, ha felülemelkedünk a kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) logikai hibákon és a szereplők csapnivaló játékán, vagy a film elején teljesen feleslegesen felvázolt „ foster father vs. son” konfliktuson, akkor hangulatában egy olyan egyszer nézhető kísértetházas horrort kapunk, amelyben egy nagy ritkán alakot öltő, amúgy fekete, plazmaszerű anyag üldözi hőseinket, miközben tízpercenként ismétlődve a boszorkányt ábrázoló fényképet tolják az arcunkba, hogy még véletlenül se felejtsük el, hogy valójában ő az.
Mármint, hogy az a szellemboszi, aki itt élt.
Sajnos a CGI is nagyon közepes, a halálnemek még legalább úgy-ahogy nagyjából változatosak, hiszen van itt boszorkány általi szexuális erőszak, arcletépés, körömleszaggatás, vasketreces lefejezés, vízbe fullasztás, és még egy szolidabb kizsigerelést is láthatunk a vége felé.
Ráadásul Neil Elman, a forgatókönyvíró volt annyira aranyos és előrelátó, hogy ha a fináléban látott, amúgy is elég nagyon egyértelmű képsorokat esetleg nem értenék – mert mondjuk teljesen gyengeelméjűek nézik –, akkor még a végén gyorsan, idegesítően szájbarágós módszerrel összefoglalják, hogy mi volt ennek az egésznek a lényege.
A csajok legalább itt is szemrevalóak voltak.
Dana (Emily Bader), Rachel (Michelle Randolph), Wendy (Jules Hartley) és a szépséges bicajos csaj, Grace Balbo.
Ennyi, és semmi más.
Ez pedig sajnos nem elég egy film sikeréhez.
Így nálam ez 55%, és kettő csillag.
