A hantás és az arisztokrata Délre tart

2019.07.09 15:31 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 660x

2

:::A KRITIKA CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Kissé elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyazon embernek köszönhetjük a Dumb és Dumbert és a Zöld könyvet. Pedig így van, szinte hihetetlen! Tudom, hogy az alpári humoráról híres duó történetei is sok rajongót tudhatnak magukénak (én mondjuk nem tartozom közéjük), de azt azért bárki beláthatja, hogy a Zöld könyv egy merőben más minőséget képvisel, s teszi ezt úgy, hogy egy közkedvelt témát mutat be egy eddig kevésbé ismert nézőpontból, s közben alpári viccelődés nélkül is képes humoros és szórakoztató lenni.

Közkedvelt téma, sőt azt is mondhatnánk, egy kissé már túlreprezentált (bár tény, a téma kifogyhatatlan) a faji megbélyegzés, ezen belül is 1962 New Yorkja; a polgárjogi mozgalmak csírája még csak kibontakozóban (Martin Luther King „Van egy álmom” beszéde ’63-ban hangzott el a washingtoni menetelés során). Délen még látjuk a feketéket a földeken kapálni a tűző napon, s nem tudom elfelejteni A segítséget sem, amelyben megismerhetjük a szolgálók szemszögét is, akik egyszerre voltak szakácsok, takarítók, felszolgálók és nevelőnők. A Zöld könyvben meg itt van Doctor Don Shirley, aki díszes köntösben ül egy trónszéken cápa (vagy tigris) fogból készült lánccal a nyakában, és elefántagyar szobrok díszítik a Carnegie Hall tetején lévő lakását. Don Shirley a zeneművészet doktora, aki északon igen nagy népszerűségnek örvend, megbecsülik és tisztelik a művészetét, aki önszántából vállalja, hogy délen is csinál egy több állomásos turnét (a motivációi egyszerre érthetők és elgondolkodtatók). Egy rendkívül kifinomult, elegáns, művelt és határozott ember képét villantják fel először a nézőben, s csak, ahogy szépen bontakozik ki a történet, akkor döbbenünk rá a rengeteg frusztrációra és elnyomott érzésre, ami a lelkét nyomja. Nem egy tipikus néger karakter (ha beszélhetünk még ilyenről egyáltalán), nem ismeri Aretha Franklin vagy éppen Little Richard zenéit, s még soha nem evett rántott csirkét.

A turné miatt fogadja fel afféle asszisztensének a csak Hantás Tonyként emlegetett Vallelongát, aki egy igazi nagyszájú fenegyerek, a Copacabana nevű éjszakai bár kidobója; azt hiszem, ő az a fickó, akiről nyugodtan kijelenthetjük, hogy a jég hátán is megélne. Tony egy egyszerű ember, aki az élet hétköznapi kihívásait óriási leleménnyel képes megoldani, ha kell, hot dog evő versenyen gyűjti be a lakbérre valót, s hát igen, követi azt, amit a kor elvár tőle (kidobja a poharat, amiből a néger szerelők ittak). Tony is kisebbséget képvisel az országban, hiszen olasz–amerikai családból való, akikhez szintén kapcsolódnak sztereotípiák, melyekkel tisztában van, de nem túlzottan érdekli („Ha azt mondaná, minden digó pizzát, meg spagettit zabál, nem sértődnék meg”). A két ember egymás tökéletes ellentéte, ezért is olyan piszkosul szórakoztató végigkövetni a közös útjukat annak minden felemelő és megalázó pillanatával együtt.

Példának okáért itt van máris az, hogy hiába Don a sztárfellépő, attól még a kerti budit használhatja csak, nem ehet az étteremben, öltözőként egy koszos raktárszobát jelölnek ki számára, na és persze nem szállhat meg bárhol, csak azokon a helyeken, amelyek szerepelnek abban a bizonyos zöld könyvben. Ez az ambivalencia több jelenetben is remekül van ábrázolva, például, amikor 20 percet utaznak inkább, hogy Don használhassa a wc-t, vagy, amikor nem próbálhatja fel a kinézett öltönyt, de a legjobb mégis a film végi karácsonyi koncert, s az ottani vezető mézes-mázos stílus mögé rejtett fajgyűlölete. Egyébként is számos pazarul komponált képet láthatunk: KFC csirkeevés a kocsiban Kentucky-ban, azok a bizonyos közös levélírások, de a kedvencem mégis az, amikor lerobban az autó, és Don meglátja a földeken kapáló feketéket.

Ne feledkezzünk el erről a két csodálatos alakításról, amivel megajándékozott a film! Mahershala Ali Holdfénybéli Oscar-díja óta kétség kívül az egyik legkeresettebb feketebőrű színésszé avanzsált, s míg utóbbi filmnél (talán) kicsit kételkedtem a díj jogosságában, addig a Zöld könyvért abszolút megérdemeltnek érzem. Persze e mellett méltatlan, hogy Viggo Mortensent nem díjazták, hiszen egyszerűen zseniális, amit ebben a filmben művel, hiába dán származású amerikai színész, végig el tudtam hinni, hogy egy olaszt alakít. Persze ő főszereplőként Rami Malek ellen indult a szoborért, ami hát, kicsit esélytelennek tűnt. Már önmagában az is fura, hogy két különböző kategóriában jelölték a két színészt, hiszen játékidejük közel egyforma. Megint vissza kell utalnom a már többször említett példákra (Casey Affleck sem lett volna olyan jó Lucas Hedges nélkül a Régi városban, vagy éppen Emma Stone Ryan Gosling nélkül a Kaliforniai álomban). Így vagyok az Ali–Mortensen párossal is, nehéz egyiket, vagy másikat kiemelni, hiszen ketten együtt adják a film esszenciáját. És nem is akárhogyan. Mert a Zöld könyvben az a csodás, hogy összerakja ezt a két, kezdetben nagyon különböző karakterű és habitusú embert, s ahogy együtt haladnak koncertről koncertre, államról államra, úgy mindketten adnak a másiknak egy saját lényükből jövő útmutatást az élethez (ilyen szempontból nem is rossz a magyar alcím).

Ahogy a néző, úgy Don Shirley számára is egyre világosabb lesz, hogy hiába afroamerikai, vajmi keveset tud saját kultúrájáról (leginkább elhatárolná magát ettől). Számomra nagyon találó az a jelenet, amikor Don és Tony arról veszekednek, kinek a világa az igazán „fekete”, vagy pontosabban: ki van inkább tisztában saját származásával. Mindeközben a doktor hiába próbál másnak látszani, a társadalom (pláne a korabeli „Mély-Délen”) csak egy színesbőrűt lát benne, aki semmivel sem különb a földeken dolgozóknál. Ilyen szempontból szintén sokat mondó az a jelenet, amikor a zongorista otthagyja a puccos esélyt, hogy aztán egy helyi bárban beálljon az ottani zenészek közé egy kis jazzt játszani, s ráadásul még élvezi is, hogy improvizálhat. De, ahogy Hantás Tony ad útmutatót Shirley-nek, ez ugyanúgy működik visszafelé is, hiszen vannak azok a szituációk, ahol az olasz temperamentum és életrevalóság a célravezető, míg más esetekben a Shirley képviselte műveltség és a saját elveihez való ragaszkodás lesz a megoldás (lásd: szabadulások a börtönből). Ebből a szempontból pedig azok a levelek, valamint Tony írói fejlődése lesz szintúgy sokatmondó, hogy csak egy példát említsünk. Vagyis összegezve, ez a turné nemcsak egy fizikai értelemben vett utazás, hanem a karakterek fejlődése is az egymásra tett hatások által (ahogy az egy jó road movie esetében elengedhetetlen).

A Zöld könyvben egyszerre tud érvényesülni a tanmesébe illő mondanivaló (ezek adják a drámai mélységét) és az a fajta humoros tálalás, amely minden komolysága mellett nagyon szórakoztatóvá teszi az összképet. Ez az a fajta film, amelyet jó nézni, méghozzá az elejétől a végéig.

A végére pedig csak egy kis személyes adalék: annak idején sikerült még az Oscar-gála előtt megtekintenünk ezt az alkotást, s már akkor is elnyerte a tetszésünket, így titkon reméltük, hogy a fontosabb kategóriákban győzedelmeskedni fog (végül három szobrot vihetett haza, köztük a Legjobb filmért járót is). De díj ide vagy oda, ez a film második nézésre is bizonyította, hogy nagyon jó!