Háborús szatíra a szeretet és a remény mindent legyőző erejéről

2020.02.09 12:07 Adepto Olvasottság: <100x

0

SPOILERES KOMMENT

Nem is tudom, hogyan érzek ezzel a filmmel kapcsolatban. Akik látták, azok közül talán vannak így páran ezzel.

Egyrészt borzasztóan vicces, de szabad Hitlerrel, a nácikkal, a holokauszttal így poénkodni? Tehetik fel többen (jogosan) a kérdést. Másrészről viszont ez egy extrém kifordítása a dolgoknak, amit a Beatles dallal indított nyitójelenet is megalapoz. Gondolom, sokan sokféle tanulságot vagy következtetést tudnak levonni a film láttán.

Szerintem – biztosan sokak számára leegyszerűsítetten és gejlesen – a szeretet és a remény mindent legyőző erejéről szólt. De tette ezt olyan nem nyilvánvaló, nem szájbarágós módon, hogy nem lehet mellette szó nélkül elmenni. Hisz adott egy totálisan abszurd páros: egy náci hitlerjungendes kisfiú és egy zsidó lány. A kettejük viszonya – nem kell túlmagyarázni – nem indul rózsásan, de aztán szépen lassan megismerik egymást. Főképp Jojo az, akinek a nézetei 180 fokos fordulatot vesznek, és a film végi hosszú jelenet (ami azzal indul, amikor Jojo a háború végéről viszi a hírt) annyira gyermekien őszinte, hogy nem lehet nem szeretni.

A film az én megközelítésemben egy háborús szatíra, Johannes (Jojo) jellemfejlődésének története és dráma egyszerre, legalábbis váltogat ezek közt a stílusok közt. A humor és a dráma kézen fogva járt. Van pár jelenet, ami nagyon komoly, pl. amikor meglátja a kis Johannes a kötélen lógó édesanyja cipőjét. Vagy a háború, amin nevetünk, de valószínűleg így volt ez a valóságban is. Azaz, hogy a szinte gyerekeket, akik a fegyvert sem bírták el, vagy legalábbis túlontúl fiatalok voltak ahhoz, hogy átéljenek ilyen borzasztó történéseket, küldtek a csatába (az Aknák földjén című filmben is láthatunk erre a példát).

Ha a színészekről kell szót ejteni, akkor mindenképp a 3 húzó karaktert említeném meg. A főszereplő kis srác (Roman Griffin Davis) nem tudom, hogy milyen pályát fog befutni, de borzasztó ügyesen hozta a kezdetben szemellenzős gondolkodású fiatal fiút, aki később megharcol a saját érzelmeivel, és tulajdonképpen a teljes világképével. Természetesen hatott a játéka, és olyan könnyedén hozta az egyes érzelmi síkokat, hogy az megsüvegelendő.

Scarlett Johannson egy kicsit olyan érzést keltett bennem, mint Margot Robbie Sharon Tate-je a Volt egyszer egy Hollywoodban. Ő adta a lágyságot, a finomságot a történetben. Habár utóbbi esetében már-már angyalként jelent meg, itt azért valóságosabb volt Scarlett karaktere, ráadásul nagyobb szükség volt az ő jelenlétére ebben a háborús, komor közegben.

Sam Rockwelltől pedig kész voltam. Eddig is tudtam, hogy az ő neve garanciát jelent számomra, de most már végignézem, melyik filmjeit nem láttam, mert be kell pótolnom (akár kezdve a Richard Jewell balladájával). Ahogy megjelent ott a harc közepén az általa tervezett egyenruhában, elállt a lélegzetem. Egyszerűen egy zseni.