Kis kuplung, nagy gáz, és irány a hétezres fordulatszám!

2019.12.05 16:32 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 1136x

2

Az autóversenyzés szerelmesei megvetnek majd az összehasonlításért. Na de laikusok előnyben, nem tudok nem gondolni Az aszfalt királyai kapcsán Ron Howard 2013-as remekművére, a Hajsza a győzelemértre. Pedig, mondhatnák az okosok, ez nem Forma-1, ez Nascar, meg 24 órás Le mans-i verseny, ami még távolról sem hasonlítható össze. S itt gyorsan le kell szögeznem valamit: engem – legyen az Nascar, legyen Forma-1 – az autóversenyzős sportok totálisan hidegen hagynak. Így magam is meglepődtem, mikor Niki Lauda és James Hunt bajtársi civakodásait filmvásznon látva leesett az állam. S ezzel oly keveset mondtam el az említett alkotás nagyszerűségéről. Félreértés ne essék: azóta sem néztem végig egyetlen Forma-1-es futamot sem, arra azonban rádöbbentett, micsoda erő, megszállottság és vakmerőség kell ahhoz, hogy valaki életét kockáztatva üljön be ezekbe a pokoli járművekbe.

Aztán itt van Az aszfalt királyai. Ami semmivel sem árul el kevesebbet versenyszellemről, megszállottságról, emberi sorsokról, mint elődje. Sőt! Még rá is tesz egy lapáttal azzal, hogy megmutatja azokat a presztízskérdéseket, amelyek a háttérben zajlanak. Ki profitál abból, hogy egy versenyző diadalmaskodik egy futamon? Kié a dicsőség? S milyen áron képesek embereket felhasználni, ha a cég érdekei úgy kívánják? Tiéd a győzelem, aki az életed kockáztatod a pokoli versenypályákon? Azé, aki az autódat tervezte? Vagy a dagadt pénzembereké, akik kényelmes székükben, whisky-vel és szivarral a kezükben nézik végig a győzelmet vagy a bukást?

II. Henry Ford szerepében Tracy Letts-et méltatja a kritika, s ezzel egyet is értek. A háttérsztorit elmesélni sem kell, minden egyes porcikájában érezhető a megfelelni vágyás: mi marad akkor, ha képtelen felérni világhírű nagyapja hírnevéhez? Ha autóiparra gondolunk, Henry Fordra gondolunk. S itt van az utód, aki nem képes felmutatni mást, mint csökkenő eladási adatokat s vereségeket, miközben a Ferrari vörös csodái szélsebesen veszik be a kanyarokat, maguk mögé utasítva a vetélytársakat. Letts karaktere így nem tehet mást: meghunyászkodik. S mikor abban is elbukik, kénytelen kelletlen segítséget kér. Itt jön a képbe Carroll Shelby, a valaha szebb napokat megélt, egykori versenyző, akinek tuti tippje van arra, ki lenne az a pilóta, akivel a Ford diadalmaskodhatna, mert zsigereiben érzi az autót, amiben ül. De mi van akkor, ha ez az ember, Ken Miles kicsit túl hétköznapi, kicsit túl otromba, túl őszinte. Egyszerűen nem az az ember, aki a címlapon vigyorog vissza, aki megnyerő intellektusával a közönség kedvence lenne. Akkor nincs más választás, mint használni, amíg csak lehet, majd egy ostorcsapással a háttérbe szorítani. Amit ő nem bán, hiszen sosem volt más választása. Verseny, cégek vetélkedése, autók, emberi kapcsolatok… Szóljon bár minderről ez a film, mégis az imént vázoltak miatt lesz olyan erős, amilyen.

Ezért nem mozgolódsz a székeden, hiába a 152 perces játékidő. Ezért tapad a tekinteted a vászonra, mert minden „hibája” ellenére kevés olyan szimpatikus karaktert láttál, mint Christian Bale Ken Miles-sza. Hogy így történt-e a valóságban, vagy megint működik a hollywoodi szépségtapasz? Mit bánod te, ha közben láthatod, mi sül ki ebből az egészből. Az eredeti cím alapján ugyanis elsőre két autógyártó viaskodásáról van szó, mely a versenypályán és az irodákban is manifesztálódik, mindeközben a film egy másik aspektusában egy markáns ellentét is kirajzolódik, nevezetesen a „kisemberek” (jelen esetben a tervezőmérnök és a pilóta) kontra óriásvállalat. Az egyik oldalon ott találjuk a kreativitást, a szenvedélyt, az eltökéltséget és a valódi szakértelmet, míg a másik oldalon ezek teljes hiánya fedezhető fel, amit pénzzel, marketingesekkel és jogi ügyeskedéssel kompenzálnak.

Az előbb említett eszközökön, tűnjenek bármennyire is visszatetszőnek, egy olyan üzletágban, mint az autóipar és autóverseny bizony győzelmek és profitok múlnak. Márpedig egy üzletembernek csak ez számít, s tetszik, nem tetszik, egy ilyen relációban az ő kezében van az irányítás, méghozzá a kényelmes fotelében hátradőlve, gondolhatjuk. Mert amint a pilóta beül a volán mögé, verseny közben neki kell ott helyben döntéseket hozni, s kihozni a maximumot önmagából és a verdájából. És talán ettől válik többé Az aszfalt királyai nemcsak a motorsporttal foglalkozó, hanem úgy en bloc a sportfilm zsáner többi alkotásától: érezhető és teljes mértékben átélhető az emberi drámája.

Ehhez természetesen elengedhetetlen a Matt Damon és Christian Bale alkotta főszereplő duó, akik szó szerint a hátukon viszik el a filmet: bár karaktereinek habitusa eltérő, a közös cél érdekében mindketten képesek túllépni a maguk büszkeségén, s meghozni a maguk áldozatát, s meg kell hagyni, külön-külön is remekelnek, de a közös jeleneteik is baromi ütősek (egy jelenetben ez szó szerint is értendő). Mellettük pedig a mellékszereplő is nagyon jók: Letts-ről már értekeztünk, de mindenképp érdemes említést tenni a keze alá játszó Josh Lucas-ról és Jon Bernthalról (előbbi az igazi pokróc karakter főhőseink szempontjából, míg utóbbi a „cinikusan szimpatikus” szerepkörben tetszeleg), továbbá Miles családjáról. A feleségét alakító Caitriona Balfe és a fiát játszó Noah Jupe tesz arról, hogy Ken Miles története kapjon egy plusz drámai töltetet, amelyben a hölgy lesz az erkölcsi iránytű, s a földön akarja tartani a férjét mint valódi családfő, míg a fiú lesz az, aki valósággal rajong az apjáért, ezzel ösztökélve őt arra, hogy a lehető legjobb legyen, s valódi példaképpé váljon. Ráadásként meg Remo Girone által kapunk egy olyan Enzo Ferrarit, akiben szinte visszaköszön mindaz, amit az amerikaiak gondolnak az olaszokról.

Zárásképpen pedig még az lehet szignifikáns kérdés, hogy ha már az autósport adja a film témáját és keretét, úgy Az aszfalt királyai technikai megoldásai milyen színvonalon muzsikálnak. Meg kell hagyni, szinte tökéletesen, mi több, hanghatásokban az egyik legjobb, ami a hollywoodi gyártósorról kigördült. De a hang mellett a fényképezésnek, a vágásnak és a zenének köszönhetően az összes versenyzős szcéna (legyen az „csak” egy rövid szekvencia a daytonai versenypályán, vagy egy jóval hosszabb periódus a Le mans-i aszfalton) átélhetővé és minden egyes percében izgalmassá tud válni. Ezekkel együttesen pedig egy, a szó legjobb értelmében vett moziélményt tud nyújtani Az aszfalt királyai, s ezt az idei felhozatal után tényleg jó érzés kimondani.

A Hajsza a győzelemért után nehezen tudtuk elképzelni, hogy kapunk még egy olyan, az autósport történetéből merítő játékfilmet, amely el fogja nyerni a tetszésünket. James Mangoldnak és csapatának ez sikerült, s ez nem kis eredmény.