Carl Hunter első egész estés filmje Wes Anderson és Aki Kaurismäki szellemiségében fogant dramedy, mely a sajátosan angol humor mellett a legváratlanabb pillanatokban tud szerethetőn szentimentális lenni. A kissé semmitmondó magyar címmel ellátott A szavak ereje (az eredeti cím – Sometimes Always Never – a zakók elegáns begombolásának alapelvére vonatkozik) története egy apa-fia kapcsolatra alapozva bomlik ki, de annyira, hogy a végére még a krimi elemek is minden gond nélkül elférnek a néhol fanyar humorral nevettető, máskor megrendítően drámai jelenetek mellett.
Alan (Bill Nighy) évek óta kutatja eltűnt fiát, Michaelt, eközben viszont másik gyermekével, Peterrel (Sam Riley) egyre távolabb kerültek egymástól. Az idős úri szabó nem adja fel a reményt, és járja az angol vidéket, hátha Michael nyomára bukkan. Egy ilyen alkalom hozza össze újra Peterrel, kettejük viszonyán pedig van is mit rendezni. Eközben Alan online scrabble-bajnokságok versenyzői között igyekszik nyomokat találni, Michael ugyanis évekkel korábban egy szókereső-party közepén hagyta ott a családot és tűnt el nyomtalanul. Így aztán apa-fia egymásra találása mellett Michael keresése adja a történet gerincét. Hunter remekül vezeti egymás mellett a két fő szálat, nagyjából ugyanakkora hangsúlyt kap Alan és Peter viszonya, mint az eltűnt testvér körüli kálvária. A szavak ereje, e drámainak hangzó premissza ellenére remek humorú, keserédes vígjátékként működik az esetek többségében. Hunter Wes Andersonra hajazó inzerteket, kameramozgásokat és színeket használ, de Alan karaktere is simán elférne például a Tenenbaum, a háziátok diszfunkcionális családjában, vagy a Grand Budapest Hotel különc karakterei között. Bár elsősorban képi gegekről beszélünk, néhány párbeszéd, valamint a főszereplő hosszas eszmefuttatásai szintén sokat hozzátesznek az amúgy is fanyar, szellemes humorhoz.
A szavak ereje a vígjáték-jellegen túl mély egzisztencialista drámaként is működik, ez az izgalmas kombináció pedig Aki Kaurismäki munkáival rokonítja a filmet. Hunter remek arányérzékét jelzi, hogy a néhol váratlanul előtérbe kerülő szentimentális, melankolikus hangulat nem semlegesíti a humort és nem is érződik hamisnak vagy oda nem illőnek: A szavak ereje legnagyobb bravúrja, hogy, akárcsak Kaurismäki műveiben, tökéletesen sikerül benne a különböző narratív hatásmechanizmusok házasítása. Akár azt is meg lehet kockáztatni, hogy többször nézős filmet hozott össze Carl Hunter és csapata: rengeteg képi és nyelvi lelemény, valamint szimbólumok sokasága gazdagítja ezt az egyébként is komplex világot. A szókirakós játék például találó, egyben ironikus motívuma az Alan és Peter közötti kommunikációs csőd ábrázolásának: apa és fia is nagy szózsonglőrök, már amikor a scrabble-özésről (vagy, mivel Alan mindig mindenből az utánzatot veszi, scrobble-özésről) van szó, azonban érzéseiket és egymással szembeni sérelmeiket nem tudják szavakba önteni. Így a történet előrehaladtával, a krimi elemek felerősödésével párhuzamosan az igazi tét az lesz, hogy apa és fia végre szót tudnak-e érteni egymással, megtalálják-e a közös hangot és túllendülnek-e az évekig maguk előtt görgetett feszültségen. Fontos továbbá a tékozló fiú szimbolikája, mely egyszerűen, mégis hatékonyan képezi le a Peter és Alan közötti nézeteltérések okait: az apa az évek óta eltűnt fiára koncentrál, miközben otthon maradt gyermekét elhanyagolja, így aztán Peter attól tart, hogy, ha Michael egyszer hazatér, apja feltétel nélkül visszafogadja majd testvérét.
A szavak ereje a komplex szimbólumrendszer és a biztos kezű rendezés mellett az operatőri munkát tekintve sem okoz csalódást. Richard Stoddard bámulatos képeket komponál az angol tájról és a szocreál belső terekről egyaránt, miközben mind a plánozás, mind pedig a fényhasználat együtt él a karakterekkel, a vizuális megoldások így nem öncélúak, hanem a szereplők lelkiállapotáról tudósítanak. A színészek teljesítménye egyébként is kimagasló: Bill Nighy remekül ráérzett a néha bohókás, máskor bogaras, közben pedig traumatikus karakterre, Sam Riley pedig tökéletes a sértett fiú szerepében – minden egyes arcrezdüléséből azonnal kiolvashatók az apjával szembeni ellentmondásos érzései.
Izgalmas és értékes darab tehát Carl Hunter nagyjátékfilmes debütálása: A szavak ereje, bár nem mutat újszerűt Kaurismäki és Anderson világának házasításán túl, mégsem kelti egy ezerszer látott, biztonsági játékra törekvő film érzetét, így bátran ajánlható mindazoknak, akik a kiszámíthatatlan kora nyári időjárás elől egy a ködös Albionban játszódó, szívmelengető történetbe szeretnének belemenekülni.
73 A szavak ereje (2018)
Évek teltek el azóta, hogy Michael vitába keveredett egy családi scrabble-játszma kellős közepén, és mindent maga mögött hagyva elrohant otthonról. Édesapja, Alan egy pillanatra... több»
