:::CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ:::
Felemás érzés fogja el az embert ezt a sorozatot nézve. Egyrészről itt egy remek sztorilehetőség: párhuzamos világok, modern uralkodó szerelembe esik a köznép lányával (elcsépelt ugyan, de azért jól meg lehet csinálni ezt is), misztikum és egy nagyon utálható gonosz. Minden adott a jó K-drámához, valahogy mégsem sikerült rendesen összehozni ezt az egészet. Erre szokás mondani, hogy kihagyott lehetőség.
A történet azonnal sokkoló jelenetekkel kezdődik, szemtanúi leszünk, ahogy a nyolcéves I Gon, a modern Koreai Császárság trónörököse elárvul: saját nagybátyja öli meg az apját, a királyt, és őt is megsebzi. A kisfiú életét egy titokzatos, feketébe öltözött idegen menti meg, és még mielőtt eszméletét vesztené, Gon kihúz a zsebéből egy belépőkártyát, melyen a Csong Theul név és egy rendőrnő fényképe szerepel. Felnőve Gon mániákusan keresi a nőt, de sehol nincs nyoma; a belépőre nyomtatott dátum (2019.11.11.) is furcsa, hisz amikor Gon nyolcéves volt, még csak 1995-öt írtak.
A király (valójában koreaiul hvangdzse, azaz császár) egy nap egy különös, nyuszis pulcsiba öltözött lányt követve egy bambuszerdőbe kerül, ahol megnyílik számára egy misztikus kapu. Gon átlovagol rajta, és szó szerint egy másik világban találja magát: a Koreai Köztársaságban, ahol rögtön nem más igazoltatja a szöuli utcákon lóháton császkáló, fura öltözetű férfit, mint annak a bizonyos belépőnek a tulajdonosa: Csong Theul.
Így kezdődik a történet, és szép lassan kibontakozik, hogy az áruló királygyilkos, I Rim nem is halt meg, hanem ő maga szintén átszökött a másik világba, ráadásul olyan gyakran járt a két világ között, és annyi időt töltött a "köztes mezsgyében", ahol megáll az idő, hogy nem öregszik. A gonosz I Rim minden vágya, hogy egyesítse a Manphasipcsok nevű fuvolát, melynek segítségével örök életre tehetne szert. A fuvolát még a király megölésekor szelték ketté, I Rim elvitte az egyik felét, a másik pedig Gonnál maradt. Ez a fuvola teszi mindkettejük számára lehetővé az utazást a párhuzamos világban (és egyébként egy Silla-kori legendát használt itt fel az írónő). Célja eléréséhez pedig I Rim semmitől nem riad vissza: sorra gyilkolja az embereket mindkét világban, és kicseréli őket a másik világban élő hasonmásukra, hogy őt szolgálják fontos pozíciókban.
Mindez egy izgalmas sztorit vetít előre, mellyel nagy vonalakban nincs is gond: végig izgalmas, fordulatos, meglepő. Vannak azonban dolgok, amelyek érthetetlenek maradnak, vagy az írónő nem magyarázza meg a miértjeiket. Ilyen például az, hogy mi alapján jelenik meg a párhuzamos világban utazók testén egy rejtélyes, fájdalmas, fénylő seb, ami nagy fájdalmakat okoz nekik villámlás idején. Az én hipotézisem az volt, hogy amelyik szereplő megölte a saját hasonmását a másik világban, annak keletkezett seb a testén, mivel Theulnek és Gon testőrének, Jongnak sincs ilyen sebe, ők pedig nem bántották a hasonmásukat. De Gonnak is van ilyen sebe, pedig ő sem bántotta a hasonmását (nem is tehette volna, a kisfiút I Rim megölte a párhuzamos világban). Talán akinek valamilyen módon meghalt a hasonmása, annak van ilyen sebe? Erre nem kapunk kimondott magyarázatot, csak tippelhetünk.
Többször is az az érzésem támadt, hogy bizonyos dolgok csak azért történnek, hogy előrébb vigyék a történetet, de nincsenek jól összekapcsolva, megmagyarázva, vagy furcsák. Időnként nehéz volt követni, hogy melyik világban melyik szereplő éppen kicsoda.
És akkor a színészi játék. Valahogy sem Kim Goun, sem I Minho nem érezte ezt a szerepet igazán. Bár kémia lett volna köztük, I Minho a sorozat elején teljesen gépiesen beszélt, mint aki szó szerint felolvassa a szövegét, amolyan monoton, érzelemmentes, unalmas tónusban. A mellékszereplők viszont briliánsak voltak, U Dohvan Jong és Unszup kettős szerepe (igazából csaknem négyes szerepében, mert Jongnak és Unszupnak egymást is el kellett játszani a történetben) valósággal levett a lábamról, I Dzsongdzsin remekül hozta a fenyegető, vérszomjas, rideg figurát, aki nem nagyon veszti el a türelmét, de nyugodtsága és szótlansága hátborzongatóbb, mintha üvöltene.
A kedvencem azonban Kim Jongok volt az idős "szanggung mama" szerepében, aki a Koreai Császárság fő-palotahölgye, az az ember, aki felnevelte Gont, miután teljesen elárvult. A néni arckifejezései a legszórakoztatóbbak az egész sorozatban, és imádni valóak a settenkedései, és ahogy minden lélegzetvételével Gonért aggódik, akár egy dédnagymama. És megint, mint annyi más sorozatban is: zseniálisak a gyerekszínészek, le a kalappal előttük.
Számos kritika érte a sorozatot a termékelhelyezés miatt, és sajnos ezzel egyet kell értenem. Persze kellenek a szponzorok, ez egy nagyon drága sorozat volt exkluzív helyszínekkel, fantasztikus drága ruhákkal, ami nyilván egy rakás pénzbe került, cserébe pedig be kellett tenni a szponzorok termékeit a sztoriba. Nagyon hamar iszonyú irritálóvá váltak, szinte nem volt olyan jelenet egy-egy részben, ahol ne lett volna akár egyszerre több termék is, amit nem egyszerűen csak megfognak vagy esznek-isznak, használnak a szereplők, de teljesen hirtelen közelikkel reklámozzák, miközben a szereplők szabályszerűen szinte bemondják a termék reklámszövegét. "Jaj ez a kávé olyan selymesen finom, és még egy csomó vitamin is van benne!" Vagy a jelenet, amikor a zsaruk ülnek a kocsiban éjszakai megfigyelésen, és öt teljes percig egy ajakbalzsam tulajdonságait ecsetelik... Teljesen kizökkenti az embert a sztoriból, és nagyon erőltetett az egész.
Kim Unszuk írónő most is nagyot alkothatott volna, ahogy tette a Goblinnel vagy a Secret Gardennel, de elszúrták. Valahol elsiklott az egész a megmagyarázhatatlan lyukakkal a fantasyvilág-sztoriban, az idióta termékreklámokkal és I Minhóval, aki ugyan nagyon jóképű és kétségkívül istenien fest császári egyenruhában (is), de valahogy nem érezte annyira ezt a szerepet. Hiányoztak az írónőtől megszokott párbeszéd-csaták is, helyette kaptunk a sorozat közepén egy rakás szenvelgős, sírós bambulást, visszaemlékezést, lassított jeleneteket és még több bőgést. Sikerült az amúgy kemény és emancipált rendőrcsajból egy bőgőmasinát csinálni a végére, aki összeomlik, ha 4 hónapig nem látja szívszerelmét, a királyt.
Hogy miért kap akkor mégis négy csillagot tőlem? Kizárólag azért, mert tényleg lekötött, maga a történetvezetés (a lyukak és meg nem magyarázott aspektusok ellenére is) hozta a Kim Unszuktól elvárt kreatív színvonalat. Gyönyörűen fényképezték a sorozatot, a CGI sem volt arcba tolva, és alapvetően szeretem az ilyen történeteket. No meg: U Dohvan. De tényleg. A srác szinte egymaga elvitte a sorozatot a vállán, simán megnéznék egy spinoffot Jonggal a főszerepben.
86 A király: Örök uralkodó (2020)
fantasy | misztikus | romantikus
Egy modernkori koreai uralkodó egy rejtélyes portálon keresztül átjut egy párhuzamos világba, ahol megismerkedik az erőszakos bűncselekmények szöuli osztályának... több»
