Ha a magyar film 2000 és 2010 közti időszakát megpróbálnánk röviden jellemezni, akkor a legnagyobb jóindulattal is azt mondhatjuk, hogy felemás. Ezt azért gondolom így, mert bár sokan tartják ezt a periódust az egyik legrosszabbnak (némileg joggal), azért akadtak olyan alkotások is, amelyek vagy a közönség körében, vagy a kritikusok körében nagy sikert arattak, sőt, még nemzetközi fesztiválokról is hoztak haza díjakat magyar alkotók, magyar művek. Akkor miért mondhatjuk mégis, hogy felemás ez a korszak? Mert szinte minden egyes jól sikerült alkotásra jut legalább két pocsék is. Egy Taxidermiára jutott egy Álom.net vagy egy Kis Vuk, egy Fehér tenyérre tromfolt egy Megy a gőzös-Szuperbojz duó, egy Valami Amerika első részével pedig szembe lehetne állítani olyan „remekeket, mint a Szinglik éjszakája vagy a Le a fejjel! A sort hosszan folytathatnánk, de van még egy érdekes összetevője ennek az időintervallumnak. Nevezetesen az, hogy nagyon kevés azon alkotások száma is, amelyek egyszerre tudták elnyerni a kritikusok és a nézők szélesebb körének tetszését. Ritka kivételként talán a 2001-es Moszkva teret, illetve a 2003-as Kontrollt lehetne hozni, valamint egy 2008-ban bemutatott, első nagyjátékfilmes debütálást. Ez A nyomozó.
A film főszereplője, Malkáv Tibor boncmesterként dolgozik, s szakmájából kifolyólag körülveszi őt a halál, az élő emberekkel pedig nem igazán tud jól kijönni. Az egyedüli valamire való kapcsolata az édesanyjával van, aki viszont halálos beteg, s csak egy külföldi kórházban történő kezelés segíthet rajta, ám ehhez sok pénzre van szükség relatíve rövid időn belül. Egy nap Malkáv Tibort egy furcsa idegennel hozza össze a sors: egy önmagát Küklopsznak kiadó pasas felajánl neki 10 millió forintot, ha elvégez egy piszkos munkát, ami egy gyilkosságot takar. A pénzért meg kell ölnie egy bizonyos Szirmai Ferencet. A boncmester elvégzi a megbízatást, ám az eset után kap egy különös levelet, melyből kiderül, hogy gyilkos és áldozata között sokkal több van, mint ahogy azt a főszereplő először hitte. Ennek pedig muszáj a végére járni, úgyhogy Malkáv Tibor egyszemélyes nyomozásba kezd, hogy ki is a megbízója, s miért állt érdekében eltenni láb alól Szirmai Ferencet.
Egy dolog biztos: a jól sikerült magyar krimi-thriller ritka, mint a fehér holló, s még ha A nyomozónak is van pár hibája, mégis egy kimagasló alkotásnak nevezhető ebben a mezőnyben. Az egyik remek húzása, hogy még a film első felében megtörténik a „tökéletesnek gondolt gyilkosság”, amelynek alapját az képezne, hogy a gyilkos és az áldozat között semmiféle kapcsolatot nincs, vagyis az akció után a gyanú nem terelődne Malkáv Tiborra, ezáltal pedig nem lehetne eljutni a megbízóig, azaz Küklopszig. És ezt a teóriát dönti meg hamar az a bizonyos levél, amelyet a főszereplő megkap a gyilkosság után, s ennek köszönhetően lesz igazán izgalmas és dinamikus a film második fele. Mert az egy dolog, hogy a gyilkosság következtében Szirmai Ferencből halott ember lett, de az eset igazi áldozata Malkáv Tibor, azaz egy személyben testesíti meg egy emberölésnek a két szereplőjét.
És, ha már a főszereplő szóba került: nemcsak azzal játszik el remekül a film, hogy egyszerre gyilkos és áldozat a történetben, hanem azzal is, hogy ezzel párhuzamosan ne lehessen eldönteni, hogy egy szociopatával vagy egy rendkívül okos játékossal van dolgunk. Ha finoman akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk, hogy a jól funkcionáló autista benyomását kelti, akinek viszont megvan a magának való esze, s lehet, hogy a szociális készségei alulfejlettek, de jó a helyzetfelismerő képessége, minden helyzetben képes feltalálni magát, s ha arról van szó, akkor civil ruhás rendőrnek adja ki magát, de ha kell, akkor taxisnak (és még arra is oda tud figyelni, hogy a mozijegyekkel manipuláljon). Ezzel kapcsolatban pedig muszáj szót ejteni Anger Zsoltról, aki gyakorlatilag minimalista eszköztárral képes újabb és újabb mélységeket adni ennek a karakternek (még ha a figura arcrángása egy kicsit soknak tűnhet, szerintem nem az).
Ami pedig szintén említésre méltó, hogy a fontosabb mellékkarakter is egész jól meg vannak írva, az őket játszó színészek mellőzik a teátrális játékot, s pont annyit adnak a történethez, amennyit kell. És még valami: rendkívül ötletes vizuális megoldásai vannak a filmnek, remekül játszik el a valóság és a Malkáv fejében lejátszódó gondolatok összemosásával. Gigor Attila rendezőként valóban a lehető legjobbat hozta ki a színészeiből, s a forgatókönyvet is jól rakta össze: korrekt módon adagolja a feszültséget, az információmorzsák ügyesen vannak elrejtve a film első harmadában, kellő mennyiségű humorral bír, de alkalomadtán nagyon direkt módon akar az érzelmeinkre hatni, legyen az akár a díszlet, a zene, vagy egy-két apróbb epizódszerep (pl. a psp-n játszó 80 pluszos nagyi, vagy a hullaszállító viccesnek gondolt megjegyzései).
Ha azonban összevetem a film jó és rossz vonásait, akkor hamar kirajzolódik: az előbbiekben táborába sokkal több dolgot lehet sorolni, s összességében a legfontosabb tényleg az, hogy egy igazi zsánerdarabot sikerült prezentálni A nyomozóval, amelyre tényleg büszkék lehetünk. Így tovább, Gigor Attila!
