A Ragadozó 2. hálátlan feladatot vállalt: folytatni egy olyan filmet, amely nemcsak akcióklasszikus, hanem kulturális ikon is lett. John McTiernan 1987-es Predatorja tökéletes egyensúlyt talált a túlélőhorror, a sci-fi és a macho akciófilm között, így Stephen Hopkins 1990-es folytatása eleve hátrányból indult. A Ragadozó 2. mégsem puszta másolat, hanem egy merész, sokszor vitatott, de mára alulértékelt kísérlet a formula újragondolására.
A legnagyobb változás a helyszín: a sűrű dzsungelt a jövőbe tolt, kaotikus Los Angeles váltja fel. A film egy túlfűtött, erőszaktól lüktető várost fest le, ahol bandaháborúk, rendőri túlkapások és társadalmi feszültségek uralkodnak. Ez a közeg tematikusan is érdekes döntés: míg az első filmben az ember visszakerül az ösztönök szintjére a természetben, addig itt a civilizáció maga válik vadonná. A Ragadozó számára Los Angeles éppúgy vadászterület, mint korábban a dzsungel.
Arnold Schwarzenegger hiányát Danny Glover próbálja betölteni – és meglepően jól. Mike Harrigan hadnagya nem izomkolosszus, hanem makacs, dühös és morálisan túlfeszített rendőr. Glover alakítása emberibb, esendőbb főhőst ad, ami jól illik a városi környezethez. Harrigan nem dominálja a teret fizikailag, hanem túléli azt – és ez fontos különbség az elődhöz képest.
A film hangvétele jóval harsányabb és kaotikusabb, mint az első részé. A csendes feszültség helyett folyamatos zaj, tömegjelenetek és túlzó erőszak jellemzi. Ez sok néző számára visszalépés volt, hiszen a Ragadozó 2. ritkán hagy időt a valódi feszültség kialakulására. Ugyanakkor ez a túlfűtöttség tudatos választás: a film világa épp olyan kontrollálatlan, mint a benne zajló események.
A Ragadozó ábrázolása viszont kifejezetten erős. A folytatás bátrabban nyitja ki a mítoszt: többet látunk a technológiájából, a vadászati szabályaiból, sőt, a film vége felé a faj kultúrájába is bepillantást nyerünk. A híres „trófeaterem” jelenet – a koponyákkal, köztük egy xenomorf-szerű relikviával – legendássá vált, és alapjaiban bővítette a franchise univerzumát.
Vizuálisan a film vegyes képet mutat. A jelmez és az animatronika ma is meggyőző, a Ragadozó dizájnja félelmetes és ikonikus. Ugyanakkor a városi környezet és a sötét, zsúfolt képek miatt az akciók néha nehezen követhetők. Alan Silvestri zenéje viszont erős kapocs az első részhez, és sokat tesz a kontinuitás érzéséért.
A Ragadozó 2. legnagyobb gyengesége talán az, hogy egyszerre akar túl sok mindent. Rendőrfilm, sci-fi horror és társadalmi allegória is szeretne lenni, de egyik irányt sem bontja ki igazán mélyen. Ennek ellenére a film bátor: nem másolja le az első részt, hanem kockáztat – még ha nem is minden döntése működik maradéktalanul. A Ragadozó 2. nem ér fel az eredetihez, de messze nem érdemli meg a rossz hírét. Egy sötétebb, zajosabb, kísérletezőbb folytatás, amely új irányba vitte a franchise-t, és számos későbbi történet alapkövét fektette le. Nem klasszikus – de kultfilm lett. És talán ez a legnagyobb erénye.
A Los Angeles-i rendőrség és a drogbárók csatája a végletekig kiélesedik, mikor a nyári forróságban egy új szereplő is feltűnik a színen. A bűnözők embereit kíméletlen... több»
