„A halottkém mit mondott?
A klotyón van. Rókázik, mióta meglátta.”
Sokak számára a Rémálom az Elm utcában első epizódja egy meghatározó horror-élmény volt, élükön Freddy Kruegerrel, aki sok álmatlan éjszaka okozója volt (a párom is így van ezzel, volt egy barátnője, akinek bármit megengedtek a szülei, hogy megnézzen, így egyszer a Rémálom az Elm utcában volt műsoron egy nyári délután két barbizás között. Úgy tizenkét évesek lehettek, persze nem dicsekedett vele a szüleinek, ellenben utána egy hétig alig bírt elaludni éjszaka). És itt van jelen sorok írója, akinek fiatalkorából kimaradt Wes Craven 1984-es klasszikusa, huszonéves fejjel pedig így konstatálhatta: hát, ha tíz évesen látom, akkor talán/esetleg okozna némi ijedelmet. 2018-ban viszont mindez már megmosolyogtató.
Annyit még hozzátennék, hogy ezt a filmet csak a nagyon jó alapkoncepciója menti meg a B-kategóriától. Hiszen sorozatgyilkosokról már sok mozgóképes alkotás készült, de olyanról, aki az álmok világában szedi áldozatait, plusz ráadásként pedig akit az álomban eltesz láb alól, annak a való életben is annyi? Ilyen film nem terem minden bokorban. És talán mondani sem kell, de ez is valós eseményeket vett alapul. Craven fogta ezt az érdekes koncepciót, s behelyezte egy slasher adta keretbe, megfűszerezte némi humorral, s meg is kaptuk Freddy Kruegert, aki csak arra vár, hogy az áldozat elaludjon, s átlépve az álomvilágba a saját szabályai szerint csinálja azt, amihez a legjobban ért: a gyilkolást. Érdekes viszont, hogy „társaival” (azaz Michael Myers és Jason Vorhees) szemben, mintha ezt nem holmi munkaként, hanem egy nagyon jó viccként fogná fel: viccelődik, folyamatosan szövegel, sőt, szabályosan cukkolja leendő áldozatait, mielőtt még végezne velük. Mondhatni: az álomvilágban Freddy az úr, s ha felbukkan, akkor úgy játszik veled, mint macska az egérrel. A vihogása pedig elképesztően idegesítő, de azért nem akarnánk meghallani álmainkban.
Most jöhet az a bizonyos de, merthogy akad belőle. Mindenekelőtt az, hogy szegény film felett eljárt az idő, s nemes egyszerűséggel mai szemmel nézve egyáltalán nem ijesztő. A történet ugyan nem túlbonyolított (egy slashertől mindezt badarság lenne elvárni), de sok alapkérdést elmismásol pl.: miért pont ezt a négy tinédzsert szemelte ki Freddy? Hiszen Nancy anyjától megtudjuk, hogy egy egész kisvárosnyi felháborodott szülő indult el annak idején, hogy eltegye láb alól a gyerekmolesztáló gyilkost. Vagy egy másik, igen fontos kérdés, hogyan lehet bármit is áthozni az álmokból a valóságba? A karakterek zöme (bár ez szintúgy a zsánér jellegéből is adódik) ugyancsak nincsenek túldimenzionálva, sőt a jól bevált alap kerül elő: van a „final girl” (nevezzük itt Nancynek), akinek valamiért szembe kell nézni az antagonistával (Kruegerrel). A többiek pedig különböző módokon vesznek részt ebben a párharcban: vannak itt inkompetens szülők, jó szándékú barátok (mint a fiatal Johnny Depp, szegény de csúnyán végzi), s olyanok is, akik csak azért vannak, hogy az elsők között haljanak meg (mint például Tina, akinek halálakor meg kell hagyni, a kor technikai vívmányait igen jól kihasználták a készítők, de nincs ez másképp Glen, s az ágyból felbüfögött vér esetében sem, ami olyan mint egy vulkánkitörés.)
A hibái ellenére azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a film ügyesen használja ki az álom és a valóság közti határok elmosását, amelynek köszönhetően sosem tud leülni a cselekmény, valamint adott egy újfajta horror-ikont, a megégett képű, csíkos pulcsis, a pengekesztyűkkel felszerelt Freddy Kruegert, akinek haláli a humora… (amolyan igazi álompasi). Csakhogy ettől a filmtől ma már nem lesznek rémálmaink, s ez nem kis baj… Ha mai szemmel értékeljük, egy gyenge kettest kapna, de kultstátusza miatt megkapja a három csillagot.
84 Rémálom az Elm utcában (1984)
Nancy Thomson (Heather Langenkamp) átlagos kamaszlány, életét azonban váratlanul hátborzongató események sora kavarja fel. Rémálmok kezdik gyötörni, minden éjszaka sikoltozva,... több»
Szereplők: Johnny Depp, Heather Langenkamp, Robert Englund, John Saxon, Ronee Blakley
