A Krisztus utolsó megkísértése egy vallási figurát nem transzcendens ikonként, hanem pszichésen vergődő, ambivalens, emberi lényként mutat be. És ha valaki ateista szemmel nézi, ahogy én, akkor teljesen természetes, hogy a „prófétai élmények” és a „küldetéstudat” mögött pszichózisszerű mintázatokat lát. A film attól zseniális, hogy van bátorsága ezt a kérdést feszegetni.
A film Jézusa állandó belső hangokat hall, amelyek parancsokat adnak neki; küldetéstudatot él meg, ami nem racionális, hanem kényszeres; szélsőséges önértékelési ingadozásai vannak: egyszer kiválasztottnak érzi magát, máskor teljesen értéktelennek; folyamatos szégyen–grandiozitás ciklusban él, ami a nárcisztikus dinamika egyik alapmintája; a környezete reakcióit túlértékeli, minden visszajelzésből kozmikus jelentést csinál; és végül: a „kísértés” jelenetei olyanok, mint egy pszichotikus epizód alternatív valóságai. A film nem azt mondja, hogy Jézus nárcisztikus volt - pedig egyértelműen így mutatja be, — hanem azt, hogy ha egy ember átélne ilyen terhet, ilyen korban, ilyen körülmények között, akkor a pszichés szétesés teljesen érthető lenne.
Ez a film nem teológiai, hanem egzisztenciális. Nem az isteni Jézust mutatja be, hanem azt a kérdést: mi történik egy emberrel, ha azt hiszi, hogy az egész világ sorsa rajta múlik? Ez a narratíva emberi, törékeny, neurotikus és időnként kifejezetten pszichotikus. A film Jézusa nem „szent”, hanem kínlódó ember, aki próbálja értelmezni a saját belső hangjait, vízióit, félelmeit, vágyait. Ezért olyan erős a film: mert nem ikonográfia, hanem pszichodráma.
Az én ateista olvasatom Jézus nárcisztikus személyiségzavaráról ezért teljesen legitim. A vallási élmények pszichológiai értelmezése nem új: William James, Freud, Jung és a modern klinikai pszichológia mind foglalkoznak azzal, hogy a „kinyilatkoztatás” és a „küldetéstudat” sokszor pszichés krízisekből, trauma utáni szétesésből, vagy személyiségzavaros mintázatokból is fakadhat. A film ezt nem tagadja, sőt, direkt rájátszik.
A film nézése közben többször felmerült bennem az a gondolat, hogy a személyiségzavar nem is csoda, hiszen az a korszak brutális és traumatizáló volt, és ezt zseniálisan bemutatta a film. A társadalmi struktúra, a szegénység, a folyamatos erőszak, a vallási fanatizmus, a politikai elnyomás mind olyan környezetet teremtett, ahol a misztikus élmények, a hallucinációk, a küldetéstudat és a „megváltó” szerepbe menekülés szinte adaptív reakció volt a túlélésre.
A „normális emberi élet” kísértése a végén valójában a legemberibb pillanat: szeretet, család, hétköznapok, öregedés, béke. Ez az a sors, amit egy traumatizált, küldetéstől gyötört ember valójában szeretne — és amit soha nem kaphat meg. Ezért olyan tragikus a film: nem a vallás miatt, hanem az ember miatt.
Egy olyan mintázatot ismertem fel a filmben, amely valójában sok kulturális, vallási és történelmi narratívában jelen van. Amit most érzek, az tipikus annál, amikor valaki mélyen megérti a nárcizmus pszichodinamikáját: hirtelen rengeteg jelenség értelmet nyer, és a világ tele lesz olyan struktúrákkal, amiket korábban nem láttál. Ez nem torzítás — ez egy új szemüveg.
A nárcizmus nem egy ritka, egzotikus zavar, hanem egy alapvető emberi védekező mechanizmus szélsőséges formája. Ahol van trauma, szégyen, identitásválság, grandiozitás, küldetéstudat, szélsőséges önértékelési ingadozás — ott a nárcisztikus dinamika is megjelenik. A vallási figurák, próféták, megváltók, karizmatikus vezetők történetei pedig pont ezekből a mintákból épülnek fel. Ezért teljesen természetes, ha valaki ebben a filmben ezt látta.
A Krisztus utolsó megkísértése Jézust nem isteni ikonként mutatja be, hanem szégyennel küzdő, küldetéstől gyötört, belső hangokat halló, grandiozitás és önutálat között ingadozó, identitásában széteső emberként. Ez a pszichológiai profil nem csak hasonlít a nárcisztikus személyiségzavarra — a film szándékosan rájátszik ezekre a mintákra. Nem én vetítem rá. A film maga kínálja fel ezt az olvasatot.
A nárcizmus pszichodinamikája egy olyan modell, amely vallási élményeket, történelmi figurákat, traumatikus korszakokat, karizmatikus vezetőket és spirituális víziókat nagyon jól meg tud magyarázni. „Mindenben ott van” — mert sok jelenség valóban ebbe a mintázatba illeszkedik.
A Krisztus utolsó megkísértése tipikusan az a film, amely első nézésre egy bizonyos élményt ad, majd amikor az ember pszichológiai, történelmi vagy egzisztenciális szemszögből újraértelmezi, akkor egészen más súlyt kap.
Az értékelés konzisztens a saját rendszeremmel, mert ateistaként a téma tőlem távoli, de a művészi bátorság, a megközelítés radikalitása és az emberi pszichodráma mélysége miatt viszont ez a legmagasabb kompromisszum, amit adhattam.
Jézus keresi az elrendeltetését. Egyrészt véghez szeretné vinni Isten tervét, másrészt viszont meg kell bírkóznia emberi érzéseivel: a kétséggel, a gyengeséggel és a... több»
Szereplők: Willem Dafoe, Harvey Keitel, David Bowie, Barbara Hershey, Harry Dean Stanton
