Több feldolgozás közül ez a 62-es és a 86-os - mivel korban hozzánk közelebb van - a legkiválóbb talán. Az előbbi jogosan szélsőségesen magán viseli a korszak jellemző külsőségeit, kosztümös jellegét. A karakterek jellemábrázolása megszívlelendő igazán, Brando is kitett magáért és Bligh-t is eléggé szívtelen kifejezésmóddal alakította színészünk.
Az 1986-os feldolgozást már eleve - a sorok írója szerint - magával ragadja a zene, összehasonlíthatatlanul más, mint a korábbi film katonai induló szerű egyvelege. A történet bár rövidebb, sokkal érzelem gazdagabb valahogyan. Itt Fletcher (M.Gibson) sem csak smúzol, mint egy diplomata, hanem emocionálisan átadja magát a történésnek (főleg a lánynak). Bligh kapitány (A.Hopkins) pedig inkább agyonfrusztrált éppen megzakkanó benyomását kelti, mint a pszichopata, érzéketlen cezaromán parancsnokot.
Több feldolgozás közül ez a 62-es és a 86-os - mivel korban hozzánk közelebb van - a legkiválóbb talán. Az előbbi jogosan szélsőségesen magán viseli a korszak jellemző külsőségeit, kosztümös jellegét. A karakterek jellemábrázolása megszívlelendő igazán, Brando is kitett magáért és Bligh-t is eléggé szívtelen kifejezésmóddal alakította színészünk. Az 1986-os feldolgozást már eleve - a sorok írója szerint - magával ragadja a zene, összehasonlíthatatlanul más, mint a korábbi film katonai induló szerű egyvelege. A történet bár rövidebb, sokkal érzelem gazdagabb valahogyan. Itt Fletcher (M.Gibson) sem csak smúzol, mint egy diplomata, hanem emocionálisan átadja magát a történésnek (főleg a lánynak). Bligh kapitány (A.Hopkins) pedig inkább agyonfrusztrált éppen megzakkanó benyomását kelti, mint a pszichopata, érzéketlen cezaromán parancsnokot.