A válasz: igen és igen. Személy szerint értetlenséggel állok a filmet övező rajongás előtt. Régen már volt hozzá „szerencsém” egy ízben, akkor nem jött be; most adtam neki egy második esélyt, mindhiába. Kétségtelen, hogy a fényképezés és a zene erős oldala – különösen hatásos az a snitt, melyben a kamera végigpásztázza a gyilkos személyes tárgyait, mialatt a vezérmotívumnak is nevezhető energikus zene szól –, azonban a játékidő kitöltésére szánt karcsú történet, a (szó szerint is) holtvágányra döcögő befejezés és a főszereplő páros hiteltelen játéka nagyon lehúzza a szememben az összképet. A modoros riporternőről merem állítani, hogy talán a legművibb karakter, akit egy nevesebb (horror)filmben valaha láttam – minimum kétszer olyan zavarba ejtő és bosszantó a viselkedése, mint Wendy Torrance-é a Ragyogásban. Dario Argento munkásságának vannak ennél erősebb darabjai is.
A válasz: igen és igen. Személy szerint értetlenséggel állok a filmet övező rajongás előtt. Régen már volt hozzá „szerencsém” egy ízben, akkor nem jött be; most adtam neki egy második esélyt, mindhiába. Kétségtelen, hogy a fényképezés és a zene erős oldala – különösen hatásos az a snitt, melyben a kamera végigpásztázza a gyilkos személyes tárgyait, mialatt a vezérmotívumnak is nevezhető energikus zene szól –, azonban a játékidő kitöltésére szánt karcsú történet, a (szó szerint is) holtvágányra döcögő befejezés és a főszereplő páros hiteltelen játéka nagyon lehúzza a szememben az összképet. A modoros riporternőről merem állítani, hogy talán a legművibb karakter, akit egy nevesebb (horror)filmben valaha láttam – minimum kétszer olyan zavarba ejtő és bosszantó a viselkedése, mint Wendy Torrance-é a Ragyogásban. Dario Argento munkásságának vannak ennél erősebb darabjai is.