Távol a Z(s)-kategóriától Annak ellenére, hogy még a 70-es évek előttről való, a „Z” eszméletlenül pörgős tempója joggal felvehetné a versenyt a mai „ADHD-filmekkel”; de azokkal ellentétben mégis minőségi szórakozásnak érződik. Élvezet volt nézni minden percét, még ha az olasz filmekben minduntalan visszaköszönő színpadiasság, egyes mellékszereplők mókásan túlzó gesztusai itt kissé alá is ásták a műfajhoz illő hangulatot.
0 dühös ember Nem értek egyet azokkal, akik a mesterséges intelligencia naiv ábrázolása miatt gyalázzák a filmet. Jóllehet az AI-körítés felületesen van kidolgozva, és ez a pont kétségtelenül az egész koncepció Achilles-sarka, de egy kis jóindulattal megbocsátható, hiszen nem ezen van a hangsúly. Én inkább a műfajteremtő 2018-as Keresés törvényes jogutódjának tekintem ezt a filmet, minthogy ebben ugyancsak egy „home office”-szal megoldandó bűncselekmény áll a középpontban. S noha képtelen a nagy elődhöz felnőni, azért elég jól muzsikál ez is, és végsősoron igazolja létjogosultságát mint egyszer bőven megnézhető akció-krimi, amiben azért vannak jó ötletek.
Gyomorrontás A David Cronenberg nevével fémjelzett filmeknek megvan az a bája, hogy mindig az tűnik az egész életmű legőrültebb, legelborultabb és leginkább elrugaszkodott darabjának, amit utoljára láttam. És mégis, azt kell gondolnom, hogy a Meztelen ebéd képes lesz címvédő maradni. Szűk két óra alatt olyan leírhatatlan káosz tárul a szemünk elé, hogy azt a rendező druszája, a vele sok tekintetben egy húron pendülő David Lynch is méltán irigyelheti. Rajongok a szürreális ínyencségekért, de ezt az ebédet nem volt képes befogadni a gyomrom.
Szarkofágba az asztrofágokat, de az egész filmet is! Egy előttem szóló fogalmazta meg azt a nézetét, hogy ez animációs filmben jobban működött volna. Ezen kicsit elgondolkodva azt kell mondjam, maximálisan egyetértek. Valamint a játékidő harmadának lenyiszálása is jót tett volna az emésztésemnek.
Nem vagyok biztos benne, hogy ez egy ténylegesen rossz alkotás, azonban nekem nem nyerte el a tetszésem. Talán ha tízévesen láttam volna… Így, idősebb fejjel viszont csak harmadik nekifutásra sikerült befejeznem, pedig ez nálam szinte példa nélküli jelenség.
Elég naiv, bugyuta mese pereg le a szemünk előtt a sci-fi eposzokhoz illően túlnyújtott történetben, mely próbál egyszerre komoly lenni és komolytalankodni, a kettő között viszont a földre huppan.... több»
Önmaga hű adaptációja Egy semmilyen tekintetben sem szokványos alkotásról van szó, ami számomra főképp a végletesen elrugaszkodott koncepciója és a kaotikus történetvezetés miatt marad emlékezetes. Szerintem hozzám hasonlóan minden néző a film során – ha nem is dolgozott ki konkrét teóriákat – eljátszadozott a gondolattal, hogy vajon mégis miben csúcsosodik ki ez az egész. Lefogadom, hogy a valóságtól mindenki a legtökéletesebben messze járt! Jóllehet ez az üdítő sajátosság nem talált be nálam minden téren, összességében lebilincselő hullámvasút-élményben volt részem. Ezt a Charlie Kaufmant pedig megjegyzem magamnak.
85 Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969)
Annak ellenére, hogy még a 70-es évek előttről való, a „Z” eszméletlenül pörgős tempója joggal felvehetné a versenyt a mai „ADHD-filmekkel”; de azokkal ellentétben mégis minőségi szórakozásnak érződik. Élvezet volt nézni minden percét, még ha az olasz filmekben minduntalan visszaköszönő színpadiasság, egyes mellékszereplők mókásan túlzó gesztusai itt kissé alá is ásták a műfajhoz illő hangulatot.