Magánbeszélgetés (1974)

Van élet a Keresztapa első két része után/mellett? Természetesen van, és a Magánbeszélgetést nem véletlenül sorolják Coppola jobb filmjei közé. Valóban egy lassabb tempójú moziról van szó, de nem unalmas, ráadásként pedig nagyon ügyesen teremti meg az atmoszférát a rendező. Még azzal sem lehet megvádolni, hogy idejét múlt lenne, hiszen bár a technikai eszközök változhattak, de a téma továbbra is adott: a lehallgatás, a mások életében való kutakodás, s az, hogy erre egy komplett iparág épül. Az viszont nagyon tetszett, hogy bár Hackman figurája a legjobb ebben a szakmában, mégsem a hidegvérű profi benyomását kelti, sokkal inkább egy esendő figura (a ruházkodása, a megjelenése, a stílusa, sőt, még a munkája során használt eszközei alapján is). S bár"csak" egy filmről van szó, az nem egy elhanyagolható szempont, hogy a készítés és a bemutató alatt robbant ki a Watergate-botrány, amelyben szintén a lehallgatások játszották a főbb szerepet (persze ez csak spekuláció, de így visszatekintve olyan hatást kelt, mintha a jövőbe láttak volna a film készítői) A Magánbeszélgetés egy fontos társadalmi problémát vetített le az egyéni dráma szintjére, egy nagyszerű színészi játékkal és egy igazán elgondolkodtató befejezéssel. Ne ijesszen meg senkit, hogy egy '74-es filmről van szó, a mögöttes tartalom mint sem változott, tényleg ott a helye a kultfilmek táborában.

Nem igazán nyűgözött le. Azt hittem, ennél több esemény lesz benne és nem a lélektani dolgokra fekszik rá, de tévedtem. A csavar sem volt annyira csavaros, a végén hamar rá lehetett jönni, mi lesz a vége. Az viszont érdekes, hogy egy olyan személy, mint akit Gene Hackman személyesített meg, hogyan tud ilyen munkát végezni. Igaz, túl sok lélektant nyújt a film, de az mégis érdekes, és, ha elég türelmes az ember, akkor nem is zavaró annyira.

A hetvenes évek hollywoodi újdonságkeresésének megkerülhetetlen darabja, amely egyben Antonioni „Nagyítás”-ának újragondolása. Remekül reprezentálja az európai művészfilm jelentős hatását az amerikai filmkészítésre, azzal a különbséggel, hogy a bűnügyi történet vége nem tartja bizonytalanságban a nézőt, megtudjuk, hogy valójában mi is történt. A film főhőse Harry Caul profi lehallgatási szakértő, mesterségének kiváló képviselője traumáktól szenvedő ember. A történet során magas szakmai elvárásai ellentétbe kerülnek lelkiismeretével és ez a konfliktus személyiségére romboló hatással van. Ezt az összetett karaktert Gene Hackman élete legnagyobb alakításával jelenítette meg. Coppola filmje szinte látnoki módon jelezte, hogy a lehallgatási botrányok a nem távoli jövőben, a politika világában milyen földrengésszerű változásokat hoznak majd. David Shire zenéje azonos szinten van a film remek, ma is aktuális mondanivalójával, nívójával.

Az egyik legjobb film, amit ebben a műfajban eddig láttam, minden megvan benne, ami kell. Nem agyatlan és ostoba a történet, ugyanakkor nem is túl elvont, kellő akciózás és kellő lélektaniság. Szerintem ilyen egy jól eltalált koncepció.

A film nem is annyira tetszett viszont a párbeszédek zseniálisak voltak. Coppola remek rendező, modjuk nem tartozik a kedvenceim közé. Egyszer mindenképp érdemes megnézni a filmet.