A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ!
Ikertestvérek, akiket csupán a gyűlölet köt össze, miközben gyakorlatilag minden másban különböznek. Kell-e ennél érdekesebb kiindulópont ahhoz, hogy abból egy feszült, de lélektanilag sajnos nem mindig mélyre ásó történet kerekedjen? Hát még, ha a zseniális Bette Davis a főszereplő... A színésznőnek ugyan nem ez a legismertebb filmje, és nem is feltétlenül ér fel a klasszikusaihoz (pl. a Mi történt Baby Jane-nel? című munkájához), de azért még ma is borzongató élménnyel szolgál a nézőnek. Krimi, neo-noir, pszichothriller, egzisztenciális és társadalmi dráma – megannyi műfaj és műfaji elem keveredik itt, a végeredmény pedig egy súlyos és tragikus történet gyűlöletről, irigységről, szerelemről, hazugságról.
Edith és Margaret – a két nővér – nem is különbözhetne jobban egymástól: Edith visszahúzódóbb típus, egy szegényes lakásban lakik, és egy, a csőd szélén tántorgó bárocskát vezet, önhibáján kívül anyagi nehézségekkel küzd. (Mindezt persze csak "késve" tudjuk meg, apránként derülnek ki az információk.) Meglehetősen mostohán bánt vele az élet, szerencsétlen sorsú nő, de tisztes szegénységben tengődik. Az udvarlója egy kicsit félszeg rendőr, aki maga sem a vagyonos emberek sorát gyarapítja, s ahogyan azt a történet második felében elárulja, sosem merte bevallani az érzéseit Edith-nek.
Margaret ezzel szemben fennhéjázó, nagyvilági nőszemély, aki senkit és semmit nem tisztel, s akinek ráadásul szerencséje is volt az életben. (Egészen mostanáig.) 18 évvel korábban elhódította Edith elől azt a férfit, akinek a temetése kapcsán a két nővér újra találkozik. A kettejük közötti feszültség nem akar szűnni, Margaret folyamatosan érezteti a nővérével a felsőbbrendűségét. Edith-ben akkor kezd igazán forrni az indulat, amikor rájön, hogy Margaret csak hazudta a terhességét, s így vetette el magát a dúsgazdag leendő férjével.
A film itt ráérősen kezdi el felépíteni önmagát, környezet- és lélekrajzot kapunk Edith-ről, akiről még csak sejthetjük, hogy bosszút akar állni az összes addigi sérelméért. S valóban, nagyjából a történet bő egyharmadánál bekövetkezik a legrosszabb: Edith magához csalja nővérét, akit agyonlő. Átöltözik, s immár Margaretként távozik. A sztori ügyesen játszik a néző érzelmeivel, hiszen Edith gyakorlatilag maga is Margaret szintjére süllyed le, mégis együtt tudunk vele érezni, még akkor is, ha a múltját és a jelenét sem ismerjük igazán. Úgy érzem, Bette Davis játékának (is) köszönhető az, hogy a néző a rendelkezésére álló viszonylag kevés információ ellenére is mélységesen meg tudja érteni Edith-et, hiszen a színésznő a figurák megformálásával, egy-egy gesztusával kitűnően jellemezni tudja az ikreket. Azokat az ikreket, akiket viszont szerintem eléggé sarkítottan és – főleg Margaretet – némileg felszínesen dolgozott ki a forgatókönyvíró.
A történet nagyobb része arról szól, hogyan próbál beilleszkedni Edith az új életbe, s ami a legnagyobb problémám volt a filmmel, az éppen az, hogy a cselekménysort a "vajon mikor lepleződik le Edith?" kérdésre fűzi fel. A nő ugyanis folyamatosan olyan helyzetekbe kerül a forgatókönyvíró "jóvoltából", amikor az identitását illetően rezegni kezd a léc (nem ismeri ki magát a házban, nem tudja a széf kombinációját stb.). Persze felmerülhet a nézőben a kérdés: hogyhogy nem lepleződik le Edith a napok-hetek (hónapok?) folyamán mondjuk a személyzet előtt. Részemről ez inkább csak megérzés, de azt hiszem, ők valamiért tisztában vannak a helyzettel – főként a sofőrt emelném ki –, de mivel az "új" Margaret jóindulatú, így talán ők is belemennek a játékba. Nekem végig volt egy olyan érzésem, hogy kicsit cinkos összejátszás van Edith és a személyzet között, akik mintha maguk is fellélegeznének a teher alól.
A látszólagos nyugalom Margaret egyik szeretőjének a feltűnésével ér véget, aki hamar rájön a történtekre, csapdába csalva Edith-et a keresztkérdéseivel. Zsarolni kezdi a nőt, s ettől kezdve a történet újra egyre sötétebb felhangokat kap. Edith rövid ideig tartó boldogsága újra veszélybe kerül, a bűnügyi szál innentől együtt fut a nő egzisztenciális drámájával. A társadalomkritika (Margaret és környezete nagyvilági életmódja, a kvázi semmittevés, a felszínesség) a történetbe ugyan sokszínűséget hozó, de eléggé egyoldalúan bemutatott mellékszereplőivel – a sokat locsogó, divatmajom barátnő vagy a vallási fanatikus, szigorú vénasszony – együtt átadja a helyét az egyéni sorsdráma újabb szakaszainak.
"Margaret" zsarolási ügyébe bekapcsolódik Edith egykori szerelme, a rendőr is, ami a nő szenvedését csak többszörösen fokozza. Egyrészt kiderül, hogy Margaret és a szeretője közösen tették el láb alól a férjet, másrészt Edith kénytelen tovább játszani a magára öltött szerepet. A film számomra leginkább szívszorító pillanata éppen az, amikor Edith az életét akarván menteni kétségbeesetten megpróbálja felnyitni a nyomozó szemét, hogy ő valójában nem Margaret. A nő tragédiáját azonban bizonyos értelemben véve éppen a tisztasága okozza: Hobbson őrmester ugyanis meg van győződve arról, hogy Edith képtelen lett volna megölni a nővérét.
A történet ugyan túlságosan is lineárisan és kissé kiszámíthatóan halad a befejezés felé, mégis elég feszültséget tud teremteni ahhoz, hogy a majdnem kétórás játékidőt ne érezzük hosszúnak. A gördülékeny cselekményvezetés és a jó párbeszédek mellett a különböző drámai szituációk és a végig a háttérben bujkáló fenyegetettségérzés adják meg a film zamatát, s nagyszerűen rajzolódik ki a főszereplő körül fokozatosan beszűkülő mozgástér. Edith a környezetével harcba bocsátkozó, azzal egyedül megküzdeni próbáló noir-hős(nő)t testesíti meg, akinek az életében a szerencse és a jólét csupán illúzió. Ő egy igazi tragikus hős, akinek "csupán" egyetlen bűne van, de az végzetes. Olyan kisember, aki ki van szolgáltatva a véletleneknek, a sorsnak, és ebből az ördögi körből képtelen elmenekülni. (Szerintem erre is utalhat az eredeti cím.)
Edith tragédiája végül betetőződik, hiszen elveszti a szerelmét, de Margaret bűnéért kénytelen ő vezekelni – s voltaképpen a saját bűnéért is –, ráadásul amint kiderül, Margaret férje a végrendeletében Edith-re hagyta a vagyonát, tehát a nőnek már feltehetően csak egy kis türelemre lett volna szüksége ahhoz, hogy jogosan is az övé lehessen minden. Csak éppen ez a nem tudás válik több szempontból is halálossá az ő esetében. Edith egyszerre bűnös és áldozat (ahogyan Margaret is), ugyanakkor viszont a történet kicsit relativizálja is a bűnösségét, hiszen a néző számára még a szörnyű tett elkövetése után is rokonszenves marad a nő, s azon izgulhatunk, hogy vajon rendeződik-e végre az élete. A történet végkicsengése talán némileg didaktikus, Edith sorsa a megpróbáltatások sorozatából kitörni képtelen egyszerű emberek végzetét példázza, a magam részéről legalábbis ezt a tanító szándékot éreztem végigvonulni a filmen.
Ennek ellenére azonban egy jól összerakott, kisebb-nagyobb logikai buktatóktól ugyan nem mentes, de végig élvezetes sztorit kapunk, amely nem remekmű, de a maga nemében a mai nézők számára is tartogat érdekes pillanatokat. A rendezőnek sikerült érzékeltetnie azt a fojtogató légkört, amely már a kezdetekkor baljós hangulatot sugall, de amely legalább átmenetileg magában hordozza a kitörés lehetőségét. Azonban szerintem a film egyik nagy kihagyott lehetősége az identitással való játék mélységének kiaknázása. Számomra leginkább annak az ábrázolása hiányzott, hogy hogyan tud egy alapvetően jólelkű, szerény ember egy teljesen más jellem bőrében boldogulni, okoz-e ez bármiféle lelki törést.
A történet egyértelműen a szórakoztatást tűzi ki célul, így kimarad belőle a mélyebb lélektani tartalom, ami bizonyos szempontból kár. A Halálos hasonlóság a korban divatos konyhapszichológiai krimik/thrillerek vonulatába illeszkedik, amelyek minimális lélektani magyarázatra húznak rá egy többé-kevésbé komplex és ütős sztorit. A színészgárdából egyértelműen kiemelkedik Bette Davis, aki ismét bebizonyította a tehetségét. Néhány gesztussal, szemvillanással, arcrándulással egy egész történetet tud elmesélni, és az ikerpár mindkét tagját egyénítetten képes bemutatni. Karl Malden talán némileg haloványabb, de ez esetleg a kissé félszeg rendőrfigura számlájára is írható. De ez legyen a legnagyobb problémánk, szerintem a kisebb-nagyobb gyengeségektől eltekintve ez a film még ma is megállja a helyét, és élvezetes két órával tud szolgálni a nézőnek.
80 Halálos hasonlóság (1964)
Egy ikertestvérpár egyikőjük férjének temetésén találkozik hosszú idő után. A férfit mindketten szerették, és kiderül, hogy az özvegy álterhességgel szerezte meg magának.... több»
Szereplők: Bette Davis, Karl Malden, Jean Hagen, Cyril Delevanti, George Macready
