Láthatatlan ellenség

2021.04.15 09:56 Filmbarbár Olvasottság: 162x

5

Bevallom, szeretem az elgondolkodtató filmeket és a politikai thrillereket. Persze a jobbik fajtából. Az I, mint Ikarusz ebbe a vonulatba tartozik (szerencsére), még ha néha kicsit erőltetettnek is hat a történet, és ha sok fordulat előre sejthető is. Máig is – vagy másképpen fogalmazva: mindig is – aktuális problémákat boncolgat a film, annak ellenére is, hogy részben egy konkrét eseten, a Kennedy-gyilkosságon alapul a történet. Hiszen napjainkban is megesik, hogy politikusok buknak bele mesterségesen kreált ügyekbe, még ha nem is öletik meg őket azok, akiknek nem tetszik az illető politikája. A hidegháborús évtizedek pedig egyenesen a tárházát nyújtják annak, hogyan buktattak meg, hogyan ölettek meg külső erők államelnököket, miniszterelnököket. A szóban forgó történet is az akkoriban rendkívül népszerű konspiratív thrillerek egyik viszonylag jól sikerült darabja, bár sajnos nagyon ritkán vetítik (talán nem ok nélkül).

A film egy férfi szélmalomharcát mutatja be egy többé-kevésbé láthatatlan ellenséggel. Zseniális, ahogyan a néző előtt is csak fokozatosan bomlik ki a történet, ahogyan lépésről lépésre közeledünk a végkifejlet felé, az egyik apró nyom elvezet a másikhoz. A hasonló témájú filmeket ismerve a sztoriban nincs semmi meglepő, hiszen a néző már jó előre sejtheti, hogy mit fog kapni. Ennek ellenére a cselekmény nem ül le, szinte folyamatosan fenn tudja tartani a néző érdeklődését (ami azért elég nagy szó egy kétórás alkotás esetében).

Amit talán a kelleténél részletesebben bemutattak, az a Milgram-kísérlet volt, bár érthető, hogy erre szükség volt az események megvilágításához. Néhány dolog kicsit furcsa volt számomra, pl. hogy a főügyész miért nem fordult segítségért-védelemért a médiához, holott feltételezhető, hogy ha a nyilvánosság elé áll az elméletével, akkor az valamiféle védettséget jelenthetett volna számára. Illetve a történet vége felé számomra nehezen hihetőnek tűnt, hogy pont a főügyészi irodában van egy olyan szerkezet, amellyel dekódolni lehet egy magnókazettára "elrejtett" szöveget, ráadásul maga a főügyész ért is ennek a készüléknek a kezeléséhez.

És miért nem tett az ellenzék sem semmit, miért nem mentek pl. tüntetni a meggyilkolt elnök támogatói? Ráadásul míg a film közepén van egy érdekes szegmens, amely a Milgram-kísérlet kapcsán az emberek befolyásolhatóságáról, a hatalomnak való engedelmeskedésről értekezik, addig a sztori végére ez is elsikkad, és marad az összeesküvés felgöngyölítésének kibontása, illetve annak boncolgatása, hogy az igazság kiderítésében meddig lehet – vagy érdemes – elmenni.

Néhol megmagyarázhatatlan logikai hiányosságok vannak a történetben, a valóságtól elrugaszkodva az alkotók – úgy tűnik – inkább egy heroizált figura harcára próbálták kihegyezni a mondanivalót, mintsem életszerű helyzeteket teremtsenek. Helyenként sajnos érezhető a történetmesélésben rejlő didaxis, és a film nem is megy túl olyan általánosságokon, hogy valahol vannak valakik, akik bármire képesek a hatalomért (igaz, ez utóbbit még talán lehet azzal menteni, hogy nem az érdekelte az alkotókat, kik képesek ilyen politikai gyilkosságokat elkövetni, hanem az, hogy ki mit tehet a hasonló esetek felgöngyölítéséért, és hogy vannak-e olyan emberek, akik hajlandók akár a végsőkig is elmenni az igazság kiderítéséért).

A kisebb-nagyobb "szépséghibái" ellenére az I, mint Ikarusz egy ma is viszonylag élvezhető mozi, bár azt nem mondanám, hogy a maga korában is túl sok újdonságot tudott volna hozni e témában. Henri Verneuil alapvetően jó szándékkal, értő módon nyúlt a történethez, de talán jobban figyelhetett volna arra is, hogy az egész cselekmény kicsit életszerűbb legyen; így egy tisztességesen levezényelt, de a leleplező szándékot mindenáron érvényesíteni akaró, az észszerűséget is sokszor feláldozó produkciót kaptunk.

Kiemelendő a főszereplő, Yves Montand játéka, aki hozza a tőle elvárható teljesítményt, gyakorlatilag az ő figurájára építették fel az egész cselekményt. A film zenéjét Ennio Morriconénak köszönhetjük, aki bár kellőképpen sejtelmes és nyomasztó muzsikát produkált itt, nem éppen élete fő művét alkotta meg. Érdemes még kiemelni a szinkront, szerencsére még akkoriban készült, amikor még a kisebb szerepek szinkronizálására is olyan nagyságokat lehetett felkérni, mint Földi Teri, Szabó Ottó, Gruber Hugó, Székhelyi József vagy Velenczey István, de még hosszasan lehetne sorolni a kitűnő színészeket.

Összességében véve az I, mint Ikarusz egy élvezhető, de döccenőktől sem mentes alkotás, és a fentebb említett logikátlan megoldások, illetve hiányosságok miatt bennem némi hiányérzetet hagyott, ezért négyesre értékelném.