Bevallom sokáig tartott, amíg rászántam magam ennek a filmnek a megnézésére. A sztori már önmagában annyira nyomasztó volt, hogy féltem. Persze tisztában voltam vele, hogy nagyszerű alkotás, csak én nem nagyon szeretek sírni. De végül elhatároztam, hogy törik-szakad, megnézem.
Természetesen nem érhetett csalódás, hiszen Karan Johar ritkán rendez, de akkor nagyon odateszi magát. Nem történt ez másként most sem. Egyértelmű, hogy miért választotta SRK-t főszereplőnek. No, nem azért, mert ezeréves barátok, hanem Khan muszlim vallása, és hindu felesége adta már azt az alapérzést, amit SRK zsigerből ismer. Merthogy a saját bőrén tapasztalta meg, amikor neki kellett (még ismeretlen, kezdő színészként) megküzdeni Ghauri családjával, és magával Ghaurival is. Neki kemény két évébe tellett, de a mai napig szeretetben, békében, és két vallás tiszteletében élnek, erre nevelik a gyerekeiket is. És Kajollal mindig is egy hullámhosszon voltak-vannak, adott volt a másik szerep, bár Kajol egyre ritkábban áll kamera elé. Amit személy szerint nagyon sajnálok, mert ebben a filmben is megmutatta, hogy nem csupán egy A-listás bollywoodi színésznőről van szó, hanem egy igazi művészről, aki bárkit el tud játszani, és ehhez nem kell neki sem smink, sem bevilágítás, sem berendezett helyszín. Csak ő, meg az arca.
A sztoriról nincs mit mesélnem, de az a hosszú út, amit Rizvan Khan megtesz Amerikában, felér egy személyes zarándoklattal, és remélem sokan megnézték odaát ezt a filmet, és mélyen magukba tekintettek. Mert a terrorizmusra gyűlölettel és intoleranciával válaszolni felér Isten arculcsapásával. Erről szól a film.
SRK alakításáról ódákat lehetne zengeni, gondolom itt is készült hetekig, kapunk tőle egy Esőember/Forrest Gump keveréket, megspékelve a saját fűszereivel (egy évvel később a Ra.One-ban a " no touch in" visszaköszön ugyanazzal a hangsúllyal, mint itt ebben a filmben, ezt észrevettem ám!), viszont a mellékszereplők igazán hozzáadják azt a pluszt, amitől a film annyira hangsúlyos, és igen súlyos lesz. Jimmy Shergill a fiatalabb (és egészséges) kissé elkeseredett Khan-fiú szerepében, Zarina Wahab, aki az anyjukat játszotta el, hihetetlen beleérzéssel, Parvin Dabas, aki a szikh tv-riportert alakította, Arjun Mathur aki a diplomamunkáját tette fel Rizvan Khan történetére, Sonya Jehan, aki Khan sógornőjeként toleránsabb volt, mint a férje, de többet is kellett eltűrnie a vallása miatt, és Yuvaan Makar/Arjan Aujla kettős, akik a hat és tizenhárom éves Sameer Khant játszották el, nagyon is felnőtt módjára.
Hiába a sok sírás, a film nem a szomorúságról szól, hanem az önazonosságról, az útkeresésről, a béke megtalálásáról, az emberek egymás közötti kapcsolatáról, és, hogy csak kétféleképpen lehet megkülönböztetni az embereket; nem a bőrszín, vallás, nemzetiség, világnézet, nem, vagy nemi hovatartozás, vagyoni helyzet szerint: hanem, hogy jó, vagy rossz emberről van szó. Ennyi az egész.
79 A nevem Khan (2010)
Rizvan Khan, a fiatal muszlim férfi Indiából költözött San Franciscóba, ahol a fivérével és a sógornőjével él. Rizvan, aki az autizmus enyhébb formájában,... több»
