Dario Argento, miután zseniálisan megcsinálta, sőt megalkotta első klasszikusát, a L'uccello dalle piume di cristallót (Kristálytollú madár címűt), ismét lépett egy szintet, amivel szintén sokkolta rajongóit és az akkori kritikusokat. A rendezői székbe ismételten ő maga ült be, a forgatókönyv megírásán viszont osztozott Dardano Sacchettivel és Luigi Collóval, méghozzá fantasztikusan. Il gatto a nove code, avagy A kilencfarkú macska, ami az Állat-trilógia gyöngyszeme, rengeteg ember kedvence és a giallo filmek egyik klasszikusa lett...
A "Trilogia degli animali" azóta is sokunk kedvence, megunhatatlan mestermunkája lett. Mivel Argento még itt is bőven keresi a helyét a filmes palettán, láttunk már ennél csavarosabb krimit vagy thrillert, véresebb giallót, ám minden szegmenséből ordít a profizmus. Érdekes, hogy Argento kifejezetten nem kedveli ezt a korai művét, árnyaltabbnak, erőtlenebbnek értékeli, nem is szeret a nagyközönség előtt beszélni róla. Pedig óriási nevek segítik munkáját, hiszen a film operatőre maga Erico Menczer, aki azért szintén letette a névjegyét, és a zene "elkövetője" ismét Ennio Morricone, aki itt is komoly zenéket komponált a film alá, aminek erősen és hatékonyan érezhetjük a hatását...
De nézzük csak az alapsztorit...
Egy vak újságíró, Franco Arno (Karl Malden), aki a keresztrejtvények szerkesztéséből él, éppen hazafelé tart a szokásos esti kutyasétáltatásból unokahúgával, oldalról egy furcsa és különös beszélgetés fültanúja lesz. Bizonyos szavak megragadnak a memóriájában, mint titkos információk, zsarolás. Az unokahúga sem tudja az arcukat felidézni a kocsiban ülőknek. A következő éjszakán a mellettük lévő genetikai laborba betörnek, és Arno elkezd nyomozni. A betörés helyszínén belebotik egy lelkes és fiatal riporterbe, Carlo Giordaniba (James Franciscus), aki szintén nagyon nagy érdeklődést mutat az ügy iránt. Ezek után a labor egyik tudósa a vonat alá esik, és Arno unokahúga szerint ő volt az éjszakai beszélgetés egyik résztvevője...
Giordani és Arno beszélnek egy fotóssal, aki azt állítja, hogy van nála egy negatív, amin látszik, hogy a tudóst a vonat alá löki egy ismeretlen személy. Azonnal elindulnak a megadott címre, de mire odaérnek, a fotóst brutális módon megölik, és a negatív szőrén-szálán eltűnik. Így világossá válik számukra, hogy egy félelmetes és rejtélyes ügybe keveredtek. Argento itt kezdi el a chokerezést a szemekre, amik kifejezetten jót tesznek a filmnek. Viszont itt a rendezőnk elkövet egy hibát, mert kb. 40-45 perc után kissé lelassul a film, és a karakterek is tompává válnak. Maga Argento is elismeri, hogy a film krimi inkább, mert szó szerint kivezette a thrillert és a giallót a film egészéből. Finom és laza szexjelenet, autós üldözés, de ez így kevés, mert túl sok a szál, és nehéz követni őket, így kissé ritmustalan lesz az egész. Argento túlnyújtotta az egészet, csak nincs megtöltve tartalommal. Persze a gyilkosságok brutálisabbak, mint egy krimiben, és a horrorisztikus gyilkosságok dinamikája is feszes és jól kivitelezett. A két főszereplő karaktereit is jól megszerkesztették, a laza, fiatal, vakmerő, sármos riporter és a nyugodt, bölcs és megfontolt, idősödő nyugdíjas ex-tollnok. Ráadásul a gyönyörű unokahúg, Anna (Catherine Spaak) is szemet gyönyörködtető látvány a férfi szemnek. Az az esszencia, ami Argentóra nagyon jellemző, itt kevésbé hatékony, de mégis...
Egy igazi kultfilm, amit nem szabad kihagyni, mert így is messze az átlag felett teljesít...
Kedvenc fotelem mélyéről, csendben szemlélődtem. És egy kis tökmagot rágcsáltam hozzá...
Ahhoz meg szomjoltásra ásványvíz dukál...
De így is rendben van minden.
