Gyerekkoromban nemcsak a videotékák polcain találtam meg az épp aktuális filmet, hanem a jó öreg parabolaantenna jóvoltából is. Az nem nagyon zavart, hogy alig értek bármit is a történetből (főleg a hiányzó német nyelvismeretem miatt), valahogy összeeszkábáltam a történetet a film képi világából. Bár ha jobban belegondolok, sok olyan narrátoros filmhez volt szerencsém, aminek annyira silány volt a hangalámondása, hogy alig értettem belőle valamit.
Nos, jelen filmünket, A szörnycápát szinte biztos vagyok benne, hogy valamelyik német nyelvezetű csatornán csíptem el, és akkor, gyerekfejjel még valahová az elfogadható tartományba soroltam. Azóta rengeteg idő telt el, és számtalan horrorfilmmel a hátam mögött gondoltam egy igencsak merészet, hogy felelevenítem jelen filmünket. Elöljáróban túl sok jóra nem számítottam vele kapcsolatban, hisz mind az IMDb-n, mind pedig a Mafab oldalán elég szépen le van pontozva (egyáltalán nem ok nélkül). Na de nézzük, hogy a gagyiságmutató mennyire leng majd ki a film alatt!
Maga a film története már a legelején próbálja a nézőbe sulykolni, hogy itt valami szörnyű és kegyetlen élőlénnyel lesz dolgunk, bár itt még csupán egy félig elfogyasztott emberi holttest kimentésének lehetünk a tanúi. Itt meg is állhatunk két érdekesség miatt, az egyik, hogy a produkció sok olyan statisztát alkalmazott, akik a való életben is elvesztették a végtagjaikat, az ő szerepeltetésük pedig elsősorban a gyártási költségek alacsonyan tartása miatt volt fontos a készítőknek.
A másik érdekesség a nyitójelenet után pedig az volt, hogy már itt érezhettük, hogy a film elkészültét nagyban inspirálta az 1975-ös, klasszikus Cápa (sőt, a film folyamán többször is lesz majd ilyen érzésünk). Sokan támadják azokat a filmeket, amiket a Cápa mega sikere inspirált, miszerint szinte egytől-egyig égetnivaló celluloid hulladékok. Jómagam ezzel nem értek egyet teljes mértékben, hisz ha kimagasló minőségű film nem is született a Cápa inspirációjából, de azért szórakoztató alkotások igen (de azt már itt kijelenthetjük, hogy jelen filmünk nem az volt).
A film története a mondjuk hatásos kezdése után bitang mód leül. Vannak ilyen-olyan jelenetek, de valljuk meg, a tengeri szörnyfilmeket elsősorban azért nézzük, szeretjük, mert a szörny foglalja el a középpontját a történetnek. Nos, ez sajnos nem az a film volt. Kapunk viszont történést (akár két filmre valót is) a szörnyön kívül, amik bennem csak tovább erősítették azt, hogy a film költségvetése valahol a béka segge alatt volt. Sajnos egy idő után már azt kezdtem érezni a történettel kapcsolatban, hogy alibiznek, merthogy már szinte mindent bevetnek annak fényében, hogy a lényünk minél kevesebb időt töltsön a filmvásznon. Kár, hogy sem a történetet, sem pedig a színészi alakításokat nem mondanám annyira jónak, hogy itt már ne fulladjon számomra a végtelen unalom tengerébe a film.
Na de valamikor azért elő kell furakodniuk azzal a bizonyos farbával, és meg is kapjuk ezt a film vége felé, és számomra itt érte el a gagyiságmutató azt a bizonyos maximumot. Elképesztő ostobaságok vannak az egész filmben, de a végére csak rátesznek még egypár lapáttal erre, ráadásul végre premierplán is láthatjuk a lényünket, ami önmagáért beszél.
A film rendezője az a bizonyos Lamberto Bava volt, aki ezután a film után készítette el a mára már klasszikusnak számító Démonokat, és ez számomra szinte elképzelhetetlen, merthogy ez a filmje majdhogynem az értékelhetetlen tartományban van nálam, míg a soron következő, 1985-ös Démonokkal az egyik legjobb 80-as évekbeli olasz horrorfilmet szállította le. Aki tudja, kerülje eme filmjét Lamberto Bavának, nálam is csupán a szerethetően gagyi kivitelezés és a nosztalgia menti meg a nézhetetlenségtől!
21 A szörnycápa (1984)
akció | horror | kaland | sci-fi | thriller | vígjáték
Egy tengerbiológus, egy delfinidomár, egy felfedező tudós és a helyi seriff megpróbálja levadászni azt a tengeri szörnyet, ami egy cápa és egy polip hibridje, és a floridai... több»
Szereplők: Gianni Garko, Iris Peynado, Dagmar Lassander, Michael Sopkiw, Valentine Monnier
