Langyos és sótlan spagetti hús és szósz nélkül

2019.09.30 20:11 Filmbarbár Olvasottság: 135x

0

Sergio Corbucci Djangójának kirobbanó sikere után nem meglepő, hogy sokan és sokféle módon próbálták utánozni a mára már klasszikussá nemesedett történetet – vagyis kevésbé finoman fogalmazva igyekeztek pénzhez jutni azzal, hogy a Django nevet adták filmük főhősének. Így aztán az 1987-es hivatalos folytatásig több olyan Django-film is született, amelynek semmi köze sem volt az 1966-os eredetihez. A Viva Django talán az első ezen produkciók közül, de a minőségét tekintve sajnos eléggé elmarad a Corbucci-sztoritól. A cselekményszövés sokszor bárgyú, amin sem a viszonylag bőven adagolt erőszak, sem a főszereplőt megformáló Terence Hill nem tud segíteni. (Az utóbbi talán azért sem, mert a "pofozkodós" vígjátékai jóval ismertebbek, és szerintem a legtöbb néző is ezzel az "örök jópofiskodó" fickóval azonosítja őt, így mintha nem lenne eléggé erős ebben a komor szerepben.)

Ha nem akarnék nagyon erős kifejezéseket használni, azt mondanám, hogy az alkotókat bizony igencsak megihlették az italowesternek toposzai, illetve más, ugyanezen zsánerben készült alkotások. Ha erős kifejezéseket szeretnék használni, azt mondanám, hogy szemérmetlenül loptak máshonnan, és ezekből, illetve a western sablonoknól összegyúrtak valamit. Már eleve a főszereplő neve is azt célozta, hogy egy sikeres műről lehúzzanak egy újabb bőrt – még, ha ez inkább csak egy alternatív Django-világot teremt is meg, s nem kapcsolódik szorosan a Corbucci-produkcióhoz –, de számos más koppintást is felfedezhetünk. Az még elfogadható, hogy az alkotók fantáziájából nem futotta többre, és összedobtak egy nagyjából szokvány bosszútörténetet, viszont például a banda Django általi összeszedésének alapkoncepciójában felsejlenek például A hét szamuráj, valamint A hét mesterlövész reminiszcenciái, illetve talán hatással lehetett az alkotókra A piszkos tizenkettő ekkoriban még "csak" regényben létező verziója. Azonban ennél egyértelműbb "ihletet" nyújthatott maga a Django, illetve az Egy maréknyi dollárért.

A Djangóból szívfájdalom nélkül átemelték többek között a főszereplő öltözékét, illetve a géppuskáját, Terence Hill brutális megverése pedig az Egy maréknyi dollárért megfelelő részeit is felidézheti, ahol Clint Eastwoodot szintúgy pépesre törik (noha az italowesternek jó részére egyébként is jellemző volt a kegyetlenség, ezek általában jóval erőszakosabbak és/vagy véresebbek voltak, mint mondjuk az amerikai társaik). Djangónak természetesen segítőtársa is akad, "meglepő" módon egy távírász. A krónikus ötlethiányt a továbbiakban úgy vélték pótolni az alkotók, hogy westernes történetpaneleket illesztettek egymáshoz, s az átvételek és a sablonok ötvözéséből valami furcsa keverék jött létre.

Noha a filmben sok az erőszak, mégis mintha valamiféle feminin jelleg ölelné körül a főszereplőket, hiszen sem Django, sem a két főgonosz – David (Horst Frank), illetve Lucas (George Eastman) – nem tűnik elég férfiasnak, inkább kissé langyos selyemfiúnak, a karakterük is meglehetősen súlytalan, élettelen. És éppen a gonosz figurák kidolgozatlansága miatt marad adós ez a film például azzal a társadalmi-politikai töltettel, amely egyébként sok italowestern jellemzője volt, s amely itt is szerephez juthatott volna, hiszen David alakjában a törtető, pénzéhes (nagy)polgárt, illetve politikust lehetett volna pellengérre állítani. A másik oldalról történik némi erőtlen kísérlet a társadalomkritikára, hiszen a Django által az akasztófától megmentett emberek sorra panaszkodnak az őket elnyomó gazdagokról, de végül ez a vonulat is kifullad az unalomig ismert közhelyek ismételgetésében. (Az már csak hab a tortán, hogy a film második felében ezek az emberek teljesen logikátlannak tűnő fordulattal maguk is kapzsi rablókká válnak, holott korábban állítólag ártatlanul akarták kivégezni őket. Noha kétségtelen, hogy a történetből való eltüntetésükre dramaturgiai okokból volt szükség, ezzel az egész cselekményt fölöslegesen bonyolították, és gyakorlatilag ezeket a figurákat is sikerült súlytalanná és a történet szempontjából teljesen irrelevánssá varázsolniuk a forgatókönyvíróknak. Viszont mindez akár úgy is felfogható, hogy elmosódik a határ a jó és a rossz között és, hogy – újabb közhely következik – a körülmények hatására a tisztességes emberek is megváltozhatnak.)

A bugyutácska történetet – ami valójában szinte nincs is, a szereplőink kb. másfél órán át sodródnak az árral, miközben mintha bármiféle koncepció hiányozna a filmből – néhány logikátlan megoldás tupírozza fel, és nehéz megmondani, hogy mindez mosolyra fakasztó-e inkább, vagy pedig bicskanyitogató. A leginkább szembeötlő e téren az a húzás, amikor Djangót keményen helyben hagyják David emberei, ám néhány perc múlva már vígan szaladgál, tetőre fel és tetőről le ugrik, holott kevéssel azelőtt még alig volt benne élet. A filmet záró leszámolás is meglehetősen erőltetettnek tűnik: hogy, hogy nem, előkerül az ominózus golyószóró, mintha Django tudta volna, hogy gyakorlatilag egy hadsereg fog ellene vonulni, és szüksége lesz erre a fegyverre.

A végeredmény meglehetősen gyengére sikeredett, és ha elmondható, hogy Corbucci a B kategóriás filmek egyik remek rendezője volt, akkor éppen a Viva Django esetében láthatjuk azt, hogy Ferdinando Baldi mennyire képtelen volt a kollégája nyomába érni, illetve, hogy a forgatókönyvet összefércelők sem kimondottan álltak a helyzet magaslatán. Így aztán megszületett egy langyos limonádé, amely a sutaságaival, kidolgozatlan megoldásaival és figuráival az erőszak viszonylagos halmozása ellenére is súlytalanná válik. Ebből a műből sajnos hiányzik például a Django – vagy több más klasszikus – atmoszférateremtő képessége, viszont amit itt látunk, az időnként mintha a film, illetve a műfaj paródiájába csapna át.

Humorosnak szánt westernnek humortalan, drámai westernnek viszont nem eléggé drámai. Egymásra dobált klisék, közhelyes párbeszédek, kiforratlan jellemű és funkciótlanul tébláboló szereplők, logikátlanul csapongó történetvezetés, feledhető színészi játék, a vígjáték és a tragédia között egyensúlyozni próbáló rendezői felfogás – mindössze ennyire futotta Ferdinando Balditól és társaitól. Nem lett nézhetetlen a film, de senki se számítson semmilyen extrára, lényegében véve egy lagymatag, kissé bárgyú tucatprodukciót dobtak össze az alkotók, amely a szombati ebéd utáni alváshoz éppen ideális lehet.