Mel Gibson óriásit hajráz, teper, izmol, és játszik a vásznon!
Zseniális színész, és egyben rendező is, jó, tudom, itt Jodie Foster ült abban a bizonyos székben, de tutira veszem, hogy Mel papa azért ellátta egy-két tanáccsal...
Mit is láttam?
Lássuk a medvét!
Ja bocsi, a hódot!
Ha Mel Gibson kvázi totális rehabilitálása volt a cél, bár kérdéses, hogy a színész-rendező erre igényt tart-e, akkor tulajdonképpen szerintem jól sikerült A hódkóros...
Más miatt nem vagyok képes a szívembe zárni, ami különösen furcsa érzés, ha egyébként egy alkotás valahol még jónak is nevezhető.
Walter szegénykém nagyon sz*r passzban van. Nincs ezzel egyedül a világon, még azzal sem, hogy a kötelet választaná, bár nem teljesen világos, mi juttatta idáig...
Mert üzletek, kapcsolatok, bizony-bizony tönkremehetnek, ilyenkor kérem, nincs mit tenni, túl kell élni, valahogy, és menni tovább rendületlenül!
És Walter, mielőtt megtenné a legutolsó utolsó lépést is a mélybe zuhanás felé, egy kísérteties hangot hall, amely visszarántja őt áttételesen az életbe, akkor ott konkrétan csak a korláton innenre...
A hang őbelőle jött, bár nem egészen skizofrénia, ami hatalmába kerítette. Inkább a tudattalanja küldött üzenetet, adott mellé egy társat, még ha csak egy kissé bénácska plüssállat képében is. Ez a műhód lesz Walter saját bejáratú megmentője, Hulkja, Pókembere, Barack Obamája, mert akárhányszor csak mondanivalója támad a világ felé, amely annyiszor arcon csapta és magára hagyta, alteregóját szólaltatja meg, énjének egy életképesebb, energikusabb és sokkal vagányabb felét. Más kérdés, hogy a mindennapokban, teszem azt egy családi vacsoránál ez nem mindig problémamentes, bár kifejezetten skizofrén, de egyben humoros is...
Szeretném A hódkórost olyan kapuzárási pánikkal, depresszióval, rettegéssel vagy bármilyen az egyén csak-azért-is attitűdjére építő sztorikkal összevetni, mint mondjuk az Amerikai szépség, tehát ahol a főhős minden követ megmozgat, hogy valahogy összerakja szilánkosra vert életének dirib-darabjait...
De az ilyen analógiák kifejezetten hamisak lennének, mert bár klasszikus értelemben vett happy end ugye azért Kevin Spacey-t sem szabadítja fel, csak megmutatta, hogyan érdemes élni addig, amíg erre lehetőséget adnak.
Mel Gibson, illetve inkább a rendező, Jodie Foster ellenben azt mutatja, hogy hogyan nem érdemes...
Alakult ki némi vita arról, hogy az ilyen mértékű „őszintesége” a filmnek tulajdonképpen nem inkább előnye-e, mint hibája. Én ezzel nem tudok sajnos egyetérteni, pedig még Lars von Trier „terápia-mozijainak” is megértem ( de el nem fogadom ) a létjogosultságát. A hódkóros a szememben egy anti-terápia, bár elfogadom, hogy lehet olyan olvasata, amely teljesen másképp gondolkodik. Hiszen azért művészet, hogy legyen neki többféle, másfajta, olyan értelmezése is, amelyre elemző csak nagy magabiztossággal és gőggel mondhatja, hogy „hibás”.
Mert hát hogy lehet egy olvasat rossz?
Nem az a lényeg, hogy honnan is nézzük?
Ennek ellenére azt mondom, Krisztusnak fel kell támadnia, ha nem teszi, ott ette meg a fene az egészet!
Waltert pedig keresztre feszíti az élet, és mi sajnáljuk.
Nincs bestseller...
Nincs happy end...
Csak egy kifejezetten szórakoztató film van, amit a kedvenc fotelemből nézek!
74 A hódkóros (2011)
Walter Black (Mel Gibson), a valaha szebb napokat látott játékgyár-igazgató tökéletesen elveszítette a kapcsolatot a külvilággal. Teljesen magába zárkózik, és már a... több»
Szereplők: Jennifer Lawrence, Mel Gibson, Jodie Foster, Anton Yelchin, Jon Stewart
Gibson nagy kedvenc!