Ha tényleg retró klasszikusokat nézek, akkor érdemes egy „másfajta” szemüvegen keresztül nézni, hiszen az agyadat is át kell állítani erre a vizuális élményre.
De lássuk is, mire gondolok!
Nagy dolgok ütnek nagy dolgokat. A legtöbb embernek ez ugorhat be először a Godzilla-filmekről, és ez nincs is túlságosan messze az igazságtól. Kevesen tudják azonban, hogy ez a – mára 33 filmből álló – franchise minek a hatására és milyen körülmények között jött létre.
1911-ben született egy Honda Isiró nevű fiú Japánban, aki már fiatalkorában is imádta a filmeket, a második világháborúból hazatérve viszont végleg rászánta magát, hogy ismert rendező legyen. Elsősorban a fantasy és a science-fiction érdekelte, azon belül is a speciális effektek világa.
Kezdetben dokumentumfilmesként kereste kenyerét, de aztán szépen lassan mászott fel a ranglétrán (még Kuroszava mesterrel is dolgozott), hogy végre elkészíthesse 1954-ben a Godzilla (Godzsira) című epikus művet, ezzel pedig úttörővé válva a japán (és nemzetközi) tudományos-fantasztikus terepen.
A Godzilla-franchise hallatán a laikusokban is igazi „B-film”, esetleg „totálisan szórakoztató hülyeség” kategória csenghet fel elsőre, és lehet, hogy a rengeteg alkotásból majdnem mindegyikre ez igaz is, ám az biztos, hogy erre nem. A széria legelső darabja egy rettentően mély és depresszív film, ami a sci-fi elemeket pusztán kellékként használja; a cél az maga az emberiség legmélyebb és legkegyetlenebb pontjait bemutatni, a katasztrófafilmes stílus felhasználásával.
Miről is van szó?
A történet szerint egy japán hadihajó elpusztul a nyílt tengeren, utána pedig egy nem messze fekvő sziget partjait és lakosságát tépázza meg „valami idegen”, amelyet csak nagyságával tudnak leírni az emberek. Később kiderül, hogy egy szörnyeteg született, feltehetően hidrogénbomba kísérletek (csak tipp) hatására az óceán fenekén, és Tokió felé tart. A katonaságon kívül felcsillan a remény pár átlagember és tudós személyében, feladatuk pedig megállítani a szó szerint két lábon járó gyilkos katasztrófát.
Elképesztő, hogy 10 év sem telt el a Japánt ért atomcsapások óta, máris egyfajta terápiás jelleggel készítettek róla egy megrázó filmet; nekem úgy tűnik, ők így birkóztak meg a tragédiával. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy évvel korábban, 1953-ban az amerikaiak is készítettek egy nagyon is hasonló, The Beast from 20,000 Fathoms vagy magyarul Pánik New Yorkban című filmet, mégis egyrészt a Godzilla esetében egy klasszisokkal jobb moziról beszélhetünk, másrészt más egy ilyen történetet egy olyan nemzettől megkapni, akik azért első kézből tapasztaltak hasonló méretű sorscsapást. Ennek ellenére készült egy amerikai verzió is a filmből, de ez gyakorlatilag csak egy angol nyelvű narrációval gazdagította az eredetit.
Technikailag a film a végtelenségig profi. A mai napig ütősnek hat az egész mozi, a díszletek és effektek mind-mind nagyon igényesen vannak megoldva, nagyon jól öregedtek, ez pedig nagy részben annak köszönhető, hogy az effektek többsége „practical”, valamint a film fekete-fehér, amely az akciójelenetekből nem vesz el, cserébe az emberi vonalat tovább tudja mélyíteni, annak mélységéhez simán hozzátesz, nem elvesz.
Ez utóbbi körében rengeteg erős snitt van, a kórházi részektől a szörny okozta pusztítás bemutatásáig.
A forgatókönyvet is maga Honda Isiró és Murata Takeo írták.
A színészek is jól tejesítettek, erősen adva a megszokott és erőteljesebb ázsiai vonalat, ami kissé színpadiasabb, mint az amerikai és európai filmek színészeinél megszokhattuk.
Hideto Ogata (Takarada Akira) és Emiko Yamane (Kócsi Momoko) alakítása talán a legjobbak, és egyben kiemelkedőek a filmben.
Egyszóval a film nagyon érdekes, és korszakalkotó is egyben.
Érdemes az időt rászánni.
A fotelemből kifejezetten kényelmes volt megnézni.
75 Godzilla (1954)
dráma | horror | katasztrófafilm | sci-fi | thriller
A Japán-tengeren folytatott nukleáris kísérletek következtében életre kell egy ötven méter magas őshüllő. A szörny megtámadja Tokiót, ahol megállíthatatlanul rombol és... több»
Szereplők: Takashi Shimura, Akira Takarada, Momoko Kôchi, Akihiko Hirata, Fuyuki Murakami
