7 évvel a Mariupolis elkészítése után a litván rendező, Mantas Kvedaravicius visszatért Ukrajnába, hogy filmet készítsen a kirobbanó háborúról ugyanazokkal az ott élő emberekkel, akiknek az életét az első részben is nyomon követte. A forgatás alatt a rendezőt elfogták, majd megölték az orosz katonák 2022. április 2-án, a halálát követően munkatársai fejezték be a filmet, amely Kvedaravicius személyes, külső (kívülálló) szemszögéből örökíti meg az eseményeket. A rendező is egyike volt a háború számtalan ártatlan áldozatának, pedig ő tényleg csak egy ember volt a felvevőgéppel.
Az első részhez hasonlóan egy rendkívüli és tragikus helyzetet követhetünk nyomon, mindezt azonban egy teljesen hétköznapi környezetben. A Mariupolis 2 igazán nehéz néznivaló mind a témájából, mind a formájából következően, mivel rendkívül lassú tempójú, sok hosszú beállítással, amelyek gyakran a mozdulatlan, megkövült környezetet mutatják meg. Kvedaraviciust nem a politikai vagy akár történelmi szempontból meghatározó események érdeklik, hanem továbbra is a hétköznapi emberek sorsa, és ezeknek az embereknek a háborúhoz való viszonya, ami egészen hétköznapivá vált, annak ellenére, hogy mekkora károkat okozott nekik a háború. A filmkészítőt, antropológus lévén érdekli ez a fajta átalakulás, ahogyan a háború belép az emberek mindennapi életébe, ahogyan hozzászoknak, s ahogyan megtanulnak vele együtt élni. Lényegében ugyanazt teszi, mint bármelyik antropológus, csak ő írásos beszámoló helyett mozgóképes formájút készít. Meglepő és letaglózó módon azt látja, hogy az emberek valahogy megtanultak alkalmazkodni ehhez a szörnyű helyzethez. Feltakarítják a bombák által keletkezett szilánkot, törmeléket, folytatják azt, amit korábban is csináltak, például cigarettaszüneteket tartanak, miközben teljesen természetes mód diskurálnak az őket körülvevő pusztításról: a háború hatásai mindennapi valósággá váltak számukra. És a legborzasztóbb körülmények között képesek az emberek a leghumánusabb módon viselkedni. A legjobb énjüket hozzák ki magukból, mindenáron összetartanak.
Bár a film által felölelt időszakot pontos, dokumentarista formában („naplószerűen”) határozza meg Kvedaravicius, azonban egyáltalán nem sugall linearitást az eseményekben. Gyakran látunk ismétlődő beállításokat és cselekménytípusokat. A POV felvételek, és az, ahogyan a rendező gyakran ide-oda rángatja a kamerát, mint ahogy azt a videojátékokban látjuk, mindenféle stabilizátor nélkül, a nézőnek a jelen idejűség érzetét adja. Ahogy maga a rendező mondta: „…mindenki boldog volt azzal, amije volt, önmaguk jobb változatává váltak, nem volt múlt, jövő vagy ítélet… ez volt a mennyország a pokolban.” Az idő megszűnik a megszokott módon létezni, csak ez az időtlenség állapota van, amelyben semmi sem változik, minden marad a maga állandó módján. Ezt a térbeliség is alátámasztja: Kvedaravicius a nézőt egy kis, koncentrált térben tartja, azt a benyomást keltve, hogy nemcsak időben, hanem térben is teljesen bezárva van.
A Mariupolis 2 kivételes erővel tanúskodik a mozi erejéről és jelentőségéről, amely képes feltárni a hétköznapi emberek világát, akik teljesen kiszolgáltatottak egy olyan háborúban, amely nem úgy tűnik, hogy hamarosan a végéhez ér.
