Ha a 2022-es Fall (Zuhanás) tiszta, hatásos ötletére emlékszünk, az azért működött, mert nem bonyolította túl: adott volt egy 600 méteres adótorony, a tiszta fizikai akrofóbia és a csontig hatoló magasságérzet. A Tériszony viszont tökéletes példája annak, mi történik, amikor a filmipar meglát egy sikeres koncepciót, és addig hígítja, amíg csak ez a műanyag, íztelen másolat marad belőle. A recept tankönyvileg elcsépelt: végy egy kötelező jelleggel bedobott családi traumát (természetesen meghalt a testvér/közeli hozzátartozó), amit a főhősnek a szikla peremén, a halál torkában kell „feldolgoznia”. A forgatókönyv nem a karakterekből vagy a helyzetből épít feszültséget, hanem a legegyszerűbb hatásvadász trükkökből: pont akkor lazul ki a csavar, pont akkor szakad a korhadt deszka vagy a biztosítókötél, amikor a kamerának drámai szuperközelire van szüksége. A legdühítőbb mégis a teljes fizikai képtelenség. Átlagos, edzetlen szereplők mutatnak be olyan emberfeletti akrobatamutatványokat sokkos állapotban, élelem és víz nélkül, vérző kézzel, amiket még a profi sziklamászók is hónapokig terveznének. Ahelyett, hogy valódi pszichológiai drámát vagy szorongást kapnánk, végignézzük a kiszámítható klisék sorát. Nem feszült, nem eredeti, és egyetlen valódi gondolata sincs. A Fall-hoz képest ez pontosan olyan, mint a legolcsóbb margarin a vajhoz képest: felszínes, súlytalan ipari pótlék, amit a megtekintése után öt perccel már el is felejt az ember.
Ha a 2022-es Fall (Zuhanás) tiszta, hatásos ötletére emlékszünk, az azért működött, mert nem bonyolította túl: adott volt egy 600 méteres adótorony, a tiszta fizikai akrofóbia és a csontig hatoló magasságérzet. A Tériszony viszont tökéletes példája annak, mi történik, amikor a filmipar meglát egy sikeres koncepciót, és addig hígítja, amíg csak ez a műanyag, íztelen másolat marad belőle. A recept tankönyvileg elcsépelt: végy egy kötelező jelleggel bedobott családi traumát (természetesen meghalt a testvér/közeli hozzátartozó), amit a főhősnek a szikla peremén, a halál torkában kell „feldolgoznia”. A forgatókönyv nem a karakterekből vagy a helyzetből épít feszültséget, hanem a legegyszerűbb hatásvadász trükkökből: pont akkor lazul ki a csavar, pont akkor szakad a korhadt deszka vagy a biztosítókötél, amikor a kamerának drámai szuperközelire van szüksége. A legdühítőbb mégis a teljes fizikai képtelenség. Átlagos, edzetlen szereplők mutatnak be olyan emberfeletti akrobatamutatványokat sokkos állapotban, élelem és víz nélkül, vérző kézzel, amiket még a profi sziklamászók is hónapokig terveznének. Ahelyett, hogy valódi pszichológiai drámát vagy szorongást kapnánk, végignézzük a kiszámítható klisék sorát. Nem feszült, nem eredeti, és egyetlen valódi gondolata sincs. A Fall-hoz képest ez pontosan olyan, mint a legolcsóbb margarin a vajhoz képest: felszínes, súlytalan ipari pótlék, amit a megtekintése után öt perccel már el is felejt az ember.