Több láb, mint ötlet

A Nyolclábú követők tipikusan az a film, aminek az előzetese után azt gondolod, hogy na, ebből még bármi jó kisülhet. Óriáspókok, elszigetelt helyszín, menekülés, káosz, papíron minden adott egy könnyed, őrült filmhez. Csak éppen a végeredmény nálam nem igazán állt össze. A legnagyobb gond, hogy a film egyszerűen nem tudja, mit akar kezdeni a saját alapötletével. Nem elég feszült ahhoz, hogy rendes horror legyen, nem elég vicces ahhoz, hogy jó vígjátékként működjön, és a történet sem kínál semmi különöset. A szereplők mennek, futnak, menekülnek, a pókok jönnek utánuk, aztán nagyjából ennyi. Egy idő után már nem az volt a kérdés, hogy vajon mi fog történni, hanem az, hogy mikor lesz vége. A látvány nálam szintén nem hozta azt a szintet, amit egy mai mozifilmtől várnék. A pókok néha inkább videojátékos ellenfeleknek tűntek, mint valódi fenyegetésnek. Persze egy ilyen filmnél nem kell komolyan venni mindent, de a szándékosan gagyi és a sajnos tényleg gagyi között azért van különbség. Pedig ebben a filmben benne volt egy jó kis agyatlan szórakozás lehetősége. Csak több kreativitás, jobb poénok és egy valamirevaló történet kellett volna hozzá. Nálam ez sajnos inkább egy közepes pókirtás lett, mint emlékezetes mozis élmény. #premiervadasz