A Daiei Stúdió az 1950-es és '60-as években a nagy és sikeres vállatok közé tartozott Japánban. Ám végül viharos gyorsasággal megbukott, ugyanis a vezetősége később óriási pénzmennyiséget pazarolt el rosszul kivitelezett, blockbusternek szánt alkotásokra. Nemuri nyolcadik kalandja korántsem tartozik az említett kategóriába, ám az „állatorvosi ló” mintájára az összes „betegséget” hordozza, ami a kudarc felé vezet.
A siker éppoly csalfa, mint Fortuna istenasszony. Az előző rész jól teljesített, mire a Daiei fölöttébb gyorsan elő akart állni a folytatással. Viszont alaposabb elemzés nélkül tették. Sőt, igazából valódi elképzelés nélkül. Van egy ügyes alaphelyzet, ami végül kuszaságok sorozatába fullad az „ahogy esik, úgy puffan” ötletelés miatt. Márpedig kidolgozott forgatókönyv nélkül nincs jó film.
Nem kertelek, számomra „A kard, amely megmentette Edót” a klasszikus saga leggyengébb epizódja. Az ígéretes indítás után kusza csavarok jönnek, nyögvenyelős magyarázkodásokat adnak a különféle rokoni fokozatokkal rendelkező karakterek szájába, a történet pedig nem halad előre. Ez egy szövegközpontú film, amit nagy butaság volt Kendzsi Miszumira bízni, mert ő a képekhez értett. Az ilyen történeteknél sosem alkotott maradandót. Ráadásul a sztori sokkal inkább egy megszokott bosszúdráma, mint egy Kjosiro-történet. Alig van néhány akciójelenet. Meg kell hagyni, a rendező azoknál megmutatta, mihez ért. A sok légüres térben mozgást követően jön a látványos „mindent bele” lezárás, de az sem képes megmenteni ezt a filmet.
Csak Miszumi rajongóinak ajánlom, továbbá Raizo Icsikava filmjeit gyűjtőknek. Szívem szerint csupán két csillagot adnék rá, de az említettek iránti tiszteletből eggyel megemeltem az értékelést.
