Pierre Étaix, a Magyarországon alig (vagy talán semennyire sem) ismert rendező-forgatókönyvíró-színész 1966-ban készítette el azokat a rövidfilmjeit, amelyekből pár évvel később állította össze ezt a nem egész estés alkotását. Négy történetben meséli el a rendező, milyen ártalmai vannak a modern életnek, és sajnos sok esetben azt tapasztalhatjuk, hogy ma talán hatványozottabban károsítják az embert ezek a tényezők, mint bő fél évszázaddal ezelőtt.
Az első rövidfilm egy álmatlanságban szenvedő férfit mutat be, aki rémregényt kezd el olvasni az éjszaka közepén (végül is logikus). A sztori ügyesen ötvözi a klasszikus, gótikus horrorok és a vígjáték/szatíra elemeit, valójában két történet szálait követhetjük: az olvasó férfi fokozódó rettegését, illetve a regénybeli hősnő küzdelmét a vámpírral. A film gyakran átvált színesből fekete-fehérbe vagy éppen fordítva, de egyéb vizuális poénok is megjelennek, és még egy slusszpoént is kapunk, amikor kiderül, hogy a főhős miért szenved az álmatlanságtól.
A második epizód egy moziban játszódik, ahol feltárul az emberek rosszindulata, önzése, láthatjuk, hogyan tülekednek a nézők, fittyet hányva egymásra és az illemre. A történet humorossága aztán átcsúszik némi abszurditásba, s a szatirikus jelleg csak tovább fokozódik, amikor az egyik néző átkerül a vásznon lévők világába. Egy „tökéletes” családot láthatunk, műmosolyokkal, „tökéletes” környezetben, s a családtagok a modern technika és a reklámok megszállottjai, agymosottként ismételgetik a különböző reklámszövegeket. Ha a filmkészítők gondolták volna, hogy a történet évtizedekkel később sem veszít az aktualitásából, sőt…
A harmadik történet a zsúfolt, koszos, zajos, büdös nagyvárosban szenvedő emberek tragikomikus mindennapjait meséli el. Idegroncs emberek menekülnek egy orvos rendelőjébe, de kiderül, hogy a láncdohányos doki még nagyobb idegroncs, mint ők maguk. A helyzet szatirikus élét az adja, hogy az orvos nyugalmat rendel el minden páciensének, holott erre a modern élet egyáltalán nem biztosít semmilyen lehetőséget, ráadásul a betegek kaphatnak egy semmire sem jó gyógyszert, ami inkább csak árthat nekik, nem használ (és a gyógyszerhasználatnak is groteszk következményei lesznek a sztori végére). Számomra ez volt a legkevésbé élvezetes és egyben a leghosszabb(nak tűnő) szkeccs a négy közül, ezen még esetleg dolgozhatott volna a rendező úr.
A negyedik rövidfilm egy városi házaspár kalandjait meséli el egy erdőben, ahol kénytelenek szembesülni az általuk egyáltalán nem ismert természet valóságával, ráadásul balszerencséjükre belebotlanak egy idősebb parasztba és egy ügyefogyott vadászba is. A sznob feleség és a szervilis férj kacagtató kalandokat él át, miközben felfordítják az erdő nyugalmát, s nem mellesleg saját magukból is kvázi bohócot csinálnak. Sajnos még a természetben is megjelennek az olyan alapvető emberi gyarlóságok, mint a rosszindulat, az ügyetlenség, és a végén minden káoszba torkollik, hogy aztán onnan kiemelkedve mindenki folytathassa a saját megszokott életét.
A film hol szelíd humorral, hol némi keserűséggel, hol vitriolosan szól a hétköznapi ember problémáiról és jellembeli gyengeségeiről, s rádöbbenti a nézőt, hogy az egészségromlás fő oka gyakran maga az ember, illetve a modern társadalom. Bár a Fő az egészség! nem tartozik a (francia) mozi igazán nagy alkotásai közé, és kimondottan mélyenszántó cselekményt sem szabad keresnünk az egyes történetekben, azért jó néhány elgondolkodtató és még több kacagtató pillanatot garantálhat a nézőknek. Igaz, rettenetesen nagy hahotázásra nem kell készülni, de egy kellemes délutáni vagy esti kikapcsolódásnak szerintem megteszi ez a film.
