Mintha csak Satyajit Raj egyik filmjét látnám. Lassan hömpölygő történet, hosszú mondatok, a szereplők képekben beszélnek. A két kebelbéli barátnő, Binodini (Aishwarya Rai) és Ashalata (Raima Sen, Parineetában szerepelt még) nem is lehetnének nagyobb... Több ellentétei egymásnak, mégis bármit megtennének a másikért. Ezért nem is értettem Binodinit, amikor engedett Mahendra ostromának, bár el tudom képzelni, hogy egy fiatal, művelt, tanult özvegy milyen poklokon megy keresztül a társadalom elvárásai miatt. A képmutatás itt is itt van, és egyedül Asha képes tudatlansága és naivitása miatt mindent őszintén kimondani. És egyedül ő képes arra, hogy megbocsásson a férje szeretőjének, pont azért, mert a legtöbb sebet Binodini szerezte. Nagyon sajnáltam őt, ahogy próbálja az útját megtalálni, és egyáltalán nem értettem, hogy miért szökött meg a legvégén. A saját esküvőjéről. De leginkább Beharira (Tota Roy Chowdhury) voltam mérges, aki forradalmár létére eléggé tesze-tosza szerelmes volt, a sarkára kellett volna állnia, és nem csak néznie, hogy unokatestvére a saját vágyaitól eltelve az egész család életét tönkreteszi.
Felmérgesítő ugyanakkor elgondolkodtató film volt. És persze megint eltűnődtem Tagorén, aki szókimondásban messze megelőzte saját társadalmát, India közel sem állt még készen arra, hogy az arcába vágják az igazságot. De Tagore többször is megtette.
