Halál Palermóban

Nem való mindenkinek, de aki bírja Wim Wenderst, annak nagyon is. Engem rendesen beszippantott, annak ellenére, hogy a harmadik harmadban találtam kivetnivalót. Ez a csávó egy mágus, na. A cím nemigen volt magyarra fordítható, a Halál Palermóban félrevisz, mert a néző hajlamos lesz gyilkossági ügyet, krimit várni. A Palermo shootingban a shooting jelenthet ugyan lövést/lövöldözést, de fotózást is. És itt valójában a történetnek több köze van az utóbbihoz, bár kisebb mértékben az előbbihez is, de nem az a meghatározó. A főszereplő egy menő fotós, aki egyfajta értékrendi/életközepi válságban találja magát és az életen és halálon filózgat. A rendező Ingmar Bergmannak és Michelangelo Antonioninak ajánlja a filmjét, és szerintem teljes joggal, mert valóban mindkét rendező munkássága előtt tiszteleg a művével.

Ez a film, jobban mondva a rendezője, hosszú idő után újra tudatta velem, mi az a filmes pszichózis. Az intellektuális-filozofikus-misztikus vonal ugyan nagyon eredetinek tűnik, mégis hatásában inkább unalmasságot és vontatottságot sugallt. Különben technikai szempontból kitűnő munka.

Win Wenders nem tartozik kimondottan a kedvenc rendezőim közé. Ezt ez a film is megmutatta nekem. Igaz ugyan, hogy elég karizmatikus a főszereplő, de utána annyira lélektelenül viszonyul Palermóhoz, hogy mindent elrontott vele, legalábbis nálam.