Így született Micimackó

2018.02.07 11:15 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x

0

Nem hallottam ennek a filmnek az előkészületeiről, csak akkor szembesültem vele, amikor megláttam a moziműsorban és azt gondoltam, egy film a Micimackó háttértörténetéről: nekem ezt mindenképpen látnom kell. Sokunk életét meghatározta a Micimackó, bár ha visszagondolok, én olvasni egyáltalán nem szerettem, a belőle készült rajzfilmet viszont rongyosra néztem (a VHS korszakban ezt még szó szerint kell érteni) és annak a legvégén van egy bejátszás az igazi Róbert Gidának a szobájából, ahol szépen sorakoznak a plüss állatkák, akik a történetet inspirálták.

A filmmel kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Már önmagában izgalmasak azok a történetek, amelyek a valóság és fikció elegyével mutatják be egy mű megszületésének a háttértörténetét (legutóbb ehhez hasonló filmélményeim a Hithcock és a Banks úr megmentése voltak). Viszont mindig megvan az esélye, hogy a néző a fejében egészen máshogy képzelte el a sztorit és emiatt csalódik vagy pedig (ha a valóság nem olyan színes, mint amilyennek lennie kellene) túl sokat változtatnak rajta és kapunk egy Disney-szerű vattacukrot, aminek köze sincs a valósághoz. A Viszlát Christopher Robin esetében némileg ilyen érzésem van. A film nagy-nagy pozitívuma az, ahogyan az apa-fiú kapcsolatot érzékelteti (és e mellett az anya-fiú viszony is érdekes, a távolságtartó Margot Robbie-val, aki azért nem hajlandó túlzottan megszeretni a fiát, nehogy elveszítse őt a háborúban – talán kegyetlennek tűnik, de ez korszak igenis teremthetett ilyen helyzeteket). Egyes jelenetekben visszaköszönnek a regénybéli események, ezeket már-már kicsit direkten helyezik el a filmben, hogy a nézőnek okozzanak néhány „aha-pillanatot”, hogy ja tényleg, ezt én is olvastam gyerekként. A kis Will Tilston alakítása szerintem tökéletes: egy kisfiú, aki még túl fiatal ahhoz, hogy észrevegye, mi is történik körülötte, de minden egyes arcvonásában látszódik, mennyire nincs ez így rendjén, hiszen ő csak az édesapjával játszik és pillanatokon belül az egyik legnépszerűbb történet főszereplőjévé válik és kedvenc plüssállatán meg kell osztoznia a világ összes gyerekével. (Ezt több jelenet is szépen illusztrálja, például mikor a dadájától azt kérdezi, hol nem ismerik a Micimackót, mert ő ott szeretne élni, vagy amikor azt kérdezi az apjától, mikor az közli vele, hogy nem ír többet a medvéről, hogy „Mici akkor most újra csak a miénk lesz?”). A film másik nagy erénye, hogy a remek fényképezésnek köszönhetően a vidéki házat, s a hozzátartozó erdőt egy idillikus környezetté varázsolja, ahol minden adott lett volna egy felhőtlen családi életnek, ám ahogy arra az alkotás is rámutat: minden idők egyik legnépszerűbb gyerekkönyvének a megszületéséhez egy kisfiú gyermekkorát kellett feláldozni. Ennek pedig súlyos következményei lesznek, vagy lehetnének…

Az egyetlen gondom a filmmel, hogy bár szépen fejti fel Christopher Robin gyermekkorát, túl keveset kapunk abból az időszakból, amikor tinédzserként (már a gyermeki naivitás nélkül) elszenvedi a népszerűség okozta gyötrelmeket. Csak egyetlen szenvedélyes párbeszéd történik apa és fia között, amikor a fiú közli, hogy az a medve tönkretette az egész életét. Nem tudom, hogy milyen érzéseim lettek volna, ha itt ér véget a történet. Nyilván nem szerették volna a Micimackó rajongók szívét egy életre összetörni egy ilyen befejezéssel. Így viszont kaptunk egy patikamérlegen kimért, igazi hollywoodi befejezést, ami a szépen felépített ívet egy csapásra összetöri. Nem beszélve arról, hogy e lezárással már a könnycsatornáinkat is meg kívánta támadni, amely azonban nem mindig hatásos (jelen esetben: túl elcsépelt).

Összegezve: szeretem azokat a filmeket, amelyek egy ismert alkotás (legyen az könyv, film, zenemű, bármi) megszületését mutatják be (a torzító hatások egészséges arányával), s bár a Viszlát Christopher Robint is egy jól összerakott mozinak tartom, sajnos azon filmek táborát gyarapította, amelyek a befejezésükkel rontják el az addig jól építkező történetüket.