A Picasso kalandjairól nem lehet mást mondani, minthogy egy óriási gegparádé, amely az elejétől a végéig képes szórakoztatni a nagyérdeműt. Tekintettel arra, hogy a film már 40 éves, de még mindig ellenállhatatlan a humora azt kell mondjam, hogy a Tage Danielsson és Hans Alfredson kettős (megfűszerezve Gösta Ekman zseniális játékával) egy irtó jó vígjátékot hozott össze. Egy olyan alkotást, amely mélységesen európai, a szó legjobb értelmében.
A filmben (legalábbis számomra) az a bámulatos, hogy 10 nyelven beszélnek benne, mégsem kell nyelvzseninek lenni ahhoz, hogy megértsd. Mintha az alkotók fogták volna az egyetemes kultúra legismertebb kifejezéseit és egy egybefüggő burleszk áradattá gyúrták össze. Arról nem is beszélve, hogy még néhány nemzeti sztereotípiára is rájátszottak (csak a példa kedvéért: a spanyolok minden mondandójukat úgy zárnak, hogy Olé, a franciák pedig azzal, hogy sacre couer). De a film minden nyelvi humora mit sem ér a képek nélkül, így ad teljes élményt ez az alkotás. Látni kell, ahogy Picasso próbálja megértetni, hogy „agua”, vagy ahogy az orvos szerencsétlenkedik a rendelőben, nem beszélve a „plin-plin, no hu-hu” jelenetről. A film tehát jól ötvözi a képi és az intellektuális humort, amelyhez remek apropó Picasso élete. Hiszen a festő maga is egy érdekes figura volt a művészettörténetben, alkotói pályafutását pedig végigkísérte a 20. század eseményei, s amelyekre a film sem rest reflektálni, persze a maga abszurd és burleszkbe hajló módján. A Picasso kalandjait azonban blődség lenne életrajzi filmnek titulálni, mert nem az. Sőt, jobban illene rá az ál-biopic, hiszen Picasso életrajza csak ürügy arra vonatkozóan, hogy mennyire abszurd tud lenni a művészet, a történelem, illetve az egész életünk.
A Picasso kalandjai számtalan remek jelenttel örvendezteti meg a nézőjét, s hiába egy 1978-as filmről beszélünk. Megkockáztatom, hogy még annak is el fogja nyerni a tetszését, aki ódzkodik a burleszk műfajától és humorától.
