Már megint egy szinte csak dicsérő véleményekkel bíró film, amelytől én nem voltam elragadtatva. A hossza valóban grandiózus, de kellett is ennyi a Carati család életének négy évtizeden átívelő történetének bemutatására. Túlzás lenne szappanoperának minősíteni, mert annál jóval több, mélyebb. Nekem az volt a legfőbb bajom vele, hogy kevés alakkal tudtam azonosulni.
Egyértelmű, hogy a Vörös brigádokhoz csatlakozott Giuliával nem, de például Matteo világfájdalmát egyszerűen nem értettem meg. Mirella személyében megtalálhatta volna azt, akinek a segítségével kimászhatott volna mély depressziójából, de ő nem ezt a utat választotta. A testvére, Nicola már rokonszenvesebb volt, de neki is voltak megmagyarázhatatlan tettei. A Giorgia-féle történetszálat teljes egészében feleslegesnek tartom, egy mentálisan beteg személy szerepeltetése csak a nézők könnyzacskói elleni támadásnak vélem. Az meg végképpen hiteltelen, hogy mindkét Carati fiú beleszeretett.
A család és különösen a MAMMA szerepe Olaszországban, különösen a fiúk esetében kiemelt jelentőségű. Ezt az kitűnő alakítást Adriana Asti varázsolta a nézők elé, nekem ez tetszett a legjobban. Kevés szóval, ami az olaszok esetében meglepően ritka, csak a szemeivel mindent elmondott. Én legszívesebben őt díjaztam volna, ahogy ez meg is történt a 2004-es olaszországi Golden Globe díjazásakor. A sok kritikai elismerést bíró Luigi Lo Cascio (Nicola megszemélyesítője) csak a jelöltségig jutott. Ajánlatos ezt a filmet több részletben megnézni (ahogy az olasz TV négy részben tette), mert egyvégtében a 366 perc túlságosan megerőltető.
