Gyilkos a mosolya

2019.01.14 10:41 Filmdoki Olvasottság: 143x

1

Lehetne vitatkozni arról, hogy hol kezdődik a slasher filmek történelme, azonban részletesen nem szeretnék most ebbe belemenni. Legyen elég annyi, hogy 1974-ben a Texasi láncfűrészes mészárlás és a Fekete karácsony jelentős alapot jelentettek, ám John Carpenter 1978-as Halloween című filmje az, melyet nagyjából minden későbbi filmes követendő példaként állított maga elé a műfajon belül.

A slasherek a '80-as években igazi virágkorukat élték, ekkoriban nem egy mára már igazi popkulturális ikonnak számító gyilkos jelent meg a mozivásznakon.

Az évtized végére azonban a filmek egyre fáradtabbak lettek, viszont két ikonikus alakot még sikerült megteremteni mielőtt beköszöntött volna a '90-es évek. Az egyik a Hellraiserből ismer Pinhead. Viszont mielőtt a műfaj igazi rajongói darabokra tépnék a lelkemet, hozzá kell tennem, hogy a Hellraiser, vagy ahogy hazánkban ismert volt, Kísértetház nem is nevezhető klasszikus értelemben vett slashernek. Maradjunk annyiban hogy egy baromi egyedi hangulatú horror, mely nagy élményt nyújt annak, aki vevő az effajta filmekre. Azonban számunkra most nem a szögekkel teletűzdel fejű túlvilági démon az érdekes, hanem egy baba. Igen, egy baba. Egy baba, kinek testébe beleköltözött egy fojtogatós gyilkos lelke, hogy aztán így folytassa pályafutását egy rakás folytatáson keresztül. A gonosz játékszer pedig nem más, mint Chucky.

A film alapkoncepciója bármennyire is tűnjön baromságnak, azért valljuk be van abban valami hátborzongató, hogy egy elsőre ártalmatlannak tűnő játék kezd eszement vérontásba. Bár azért ezek a jófiú babák alapjáraton elég ittas per perverz fejet vágnak, de most ez mellékes. A lényeg, hogy ez bizony egy igen erős alapanyag egy horrorfilm számára, ami kellően a frászt tudja hozni az emberre.

A film bár nem új a témában, elég ügyesen is aknázza ki a szituációban rejlő lehetőségeket, melyekről majd később beszélek még egy kicsit, előbb viszont nézzünk rá a történetre. A fő vonalat már felvázoltam, azonban érdemes megemlíteni, hogy a cselekmény nem egészen így festett, mikor Don Mancini megírta. Forgatókönyve kezdetben még az Elem nélkül nem megy címre hallgatott, ám ezt kénytelen volt megváltoztatni Véres Pajtásra, ugyanis Spielberg atyáskodásával épp készülőben volt egy azonos című sci-fi vígjáték. A történetben ekkor még semmiféle vudus cucc nem szerepelt és azt kell mondjam sokkal érdekesebb alapkoncepcióval is dolgozott, mint a végleges film. A sztori szerint ugyanis a Jófiú babákat úgy gyártották, hogy azoknak vére és bőre is volt, így ha megsérültek, akkor akár a hús-vér embereket, el kellett őket látni. A főhős kisfiúnak is lett volna egy ilyen babája, akivel aztán vérszerződést köt a gyerek, így a baba életre kel, majd gyilkolni kezdi azokat az embereket, akik a kisfiú számára nem szimpatikusak.

Az alapötlet felkeltette David Kirschner figyelmét és megvásárolta a forgatókönyvet, mely aztán átesett némi módosításon. Kirschner úgy gondolta a babának személyiséget kell adni, emiatt szőtték bele a történetbe, hogy Charles Lee Ray, a fojtogatós gyilkos lelke vudu mágia segítségével beleköltözik. Ez kicsit rontott is az összhatáson, de javított is a dolgokon. Rontott, mivel mint említettem elég hatásos megoldás lett volna, ha a baba ismeretlen okból kel életre és kezdi szedni áldozatait, hiszen az sokkal félelmetesebb, amit nem ismerünk. Másrészt mégsem sült el rosszul az sem, hogy személyiséget adtak neki, mivel sikerült úgy kialakítani azt, hogy az évek során a sátáni baba a legnagyobb horrorikonok közé kerüljön. Ehhez nagyban hozzájárult Brad Dourif is, aki zseniálisan játszik a hangjával és általa lesz igazán élő a figura. A vicc az egészben az, hogy az egész filmben a baba játéka a leghitelesebb. Persze, Kathrine Hicks és Chris Sarandon nem játéka nem pocsék, de míg előbbi néha mintha túljátszaná a szerepét, addig utóbbi nagyjából fapofával tolja végig az egészet. Az Andyt életre keltő Alex Vincent pedig aranyos a szerepben, de játékát így is sokan kritizálják, mely ha angolul nézzük a filmet, érthető is, viszont a magyar szinkron sokat javít rajta. Sőt, a szinkron nagyjából minden színész alakításán javít, és Chuckynak is sikerült egy remek hangot találni Zana József személyében, aki tökéletesen kapta el a figurát.

A film kicsit talán lassan indul be a felvezetéssel, illetve nagyjából a negyvenedik percig Chucky is rejtve marad, akcióit is az ő szemszögéből láthatjuk. A játékidő első felében meg-megcsillan azért az eredeti koncepció, ugyanis kifejezetten jól működik az, hogy Andy beszél a babához, illetve az is hozzá, mi persze ez utóbbit nem látjuk. Ezért is sajnálatos például az, hogy a nyitányban látjuk, amint Ray beleköltözteti lelkét a játékba, ugyanis, ha ezt levágták volna sokkal nagyobb feszültséget lehetett volna építeni azzal, hogy nem tudjuk valóban él-e a játék, illetve mitől él.

A történet előrehaladtával persze rá kell döbbennie a felnőtteknek is, hogy a baba él és szüksége van Andyre hogy kijusson a műanyag testből. Talán a film legemlékezetesebb momentuma, amikor az anyuka rájön az igazságra. Ennél talán már tényleg csak az ezt követő pillanat jobb, mikor Chucky először megszólal.

A film innentől lesz kicsit pörgősebb és igazán szórakoztató. Ennek ellenére azért a nézőnek csakhamar szemet szúrnak a forgatókönyv logikai buktatói is. Jó, most a lélekvándorláson tegyük túl magunkat. Először is milyen indokból követte el Chucky legelső gyilkosságát? Ezzel csak sikerült magára felhívnia a figyelmet. Anyuka hazajön és kitessékeli az ajtón a helyszínelő rendőröket, mert a fiával akar lenni! És még ő háborodik fel, mert a rendőr megkérdezi, hogy felhívja-e azért. Köszönjük, hogy segíti a nyomozást!

Aztán Chucky elviteti magát Andyvel régi tettestársához, Eddiehez, majd kicsinálja őt is. Andy bekerül a rendőrségre és elmondja, hogy a baba a gyilkos. A rendőrök ezt nem hiszik el, de amilyen segghülyék nem kezdik el azt furcsállni, hogy a gyerek tudta hol lakik Eddie, akit eddig nem találtak, sőt azt mondja, hogy a babája utasította erre. Anyukától elveszik a gyereket és magánnyomozásba kezd, minek utána majdnem megerőszakolják. A rendőr hiába tudja meg, hogy honnan szerezte a házaló a babát, akitől anyuka aztán megvette, nem áll össze egyből a kép, nem el kell mennie a rendőrségre is lecsekkolni, hogy aztán Chucky majdnem kinyírja őt is. Nem mellesleg ez az autós rész kifejezetten jól sikerült. Humoros és van benne némi parafaktor is. A fináléhoz közeledve Andy hipp-hopp megszökik az intézetből, ahová elhelyezték, majd simán hazamegy. Komoly 7 éves lehet, ha ilyen lazán hazatalál mindenhonnan. Kisebb-nagyobb hülyeségei még vannak a filmnek, de azért ez jól szemlélteti, hogy a forgatókönyv olykor milyen banális dolgokat tartalmaz. Sőt, Don Mancini a vudus szálon röhögött, miután megkérték, hogy írja bele, ugyanis rögtön felmerült benne a kérdés, hogy miért nem öl akkor vudu mágiával a gyilkos, ha simán képes a lelkét költöztetni és figurákkal embert kínozni.

Ennek ellenére a film kellően szórakoztató, kifejezetten jól elkapott atmoszférával és pár egész pofás gyilkossággal. Nem mellesleg a finálé hiába van a végletekig elnyújtva, mert Chucky itt már tényleg egy töpszlifos terminátorként tér vissza, mégis kellően izgalmas.

Mindenképp érdemes megemlíteni, hogy a trükkök terén milyen komoly munkát is végeztek az alkotók. A Chucky átkában már CGI-t is alkalmaztak a baba életrekeltésében, viszont 1988-ban csakis kézzel fogható trükköket tudtak bevetni. Ezek mai filmekhez szokott nézőnek technikai szempontból avíttnak hathatnak, viszont az én szememben a Gyerekjátéknak óriási előnye, hogy itt valóban megalkották a figurát és apait-anyait beleadva elképesztően részletgazdag arcjátékkal látták el azt. A filmben látható animatronikus technika ebben az évtizedben kezdett elterjedni igazán a filmiparban, a Gyerekjáték készítői pedig véleményem szerint kihozták belőle a maximumot. Az bábu mozgása ma már lehet darabosnak hat, viszont ez is inkább csak hozzáad a hangulathoz, hiszen egy életre kelt játékbabához még illik is.

Persze technikai korlátok mindig adódnak, így az alkotók olykor alternatív megoldáshoz kellett nyúlniuk, ha mozgásra akarták bírni Chuckyt, például ha felmászik egy lépcsőn vagy átfut a háttérben. Ekkor a legegyszerűbb módszert vetették be: beöltöztettek egy kisembert.

Chucky külsejére is nagy hangsúly fektettek. Az egyik legjobb húzása a trükkmestereknek az volt, hogy a babán valóban érződik, hogy fokozatosan lesz egyre emberibb. A fényes, gumibőr egyre inkább lesz valószerűbb, a kedves arc pedig agresszívebb. Ezt még egy olyan jó ötlettel is feldobták, hogy a barátságos világoskék szemek fokozatosan lesznek egyre rikítóbbak és ridegebbek, így tényleg elhisszük hogy a baba gonosz. A vicc az, hogy felmerült a borostás arc ötlete is, de ezt végült hanyagolták a készítők. A folytatásokban azonban az egyre emberibbé váló Chucky ötletét teljesen kukázták, így az végig babaszerű maradt.

A Gyerekjáték igazi klasszikussá nőtte ki magát, így a már említett folytatások sem maradhattak el, melyek fokozatosan tolódtak el a vígjáték irányába. Én csak a 2. és 3. részt láttam, valahogy a későbbi részek nem tudták igazán felkelteni az érdeklődésem. A 2. rész azonban minden hülyesége ellenére igen szórakoztató a kategóriáján belül, a finálé pedig talán még az első részénél is jobb. A 3. felvonás ellenben jóval gyengébb, melyet már tényleg csak Chucky figurája ment meg, aki valamilyen oknál fogva baromi ronda lett.

Lényeg a lényeg, a gyilkos baba első kalandja remekül beleillik a '80-as évek horrorjainak sorába. Persze, hatalmas ma már könnyen rá lehet húzni az ostoba jelzőt, de megvan az a szórakoztatási faktora ami miatt érdemes megnézni, legalább egyszer.